David Cronenberg: Egy új filmnél most sokkal jobban izgat a következő regény megírása

Valuska László | 2015. április 07. |

cronenberg_david_800.jpg

Fotó: Myrna Suarez

„Amikor nyolc évvel ezelőtt elkezdtem írni a regényemet, még nem volt Facebook. Nem tartott volna ennyi ideig, de közben készítettem négy-öt filmet, és mindig ott kellett hagynom az írást, majd újra visszatérni hozzá. Emiatt folyamatosan frissítenem kellett az információkat, mert közben lett okostelefon és Skype is. Nem volt nehéz az új dolgokat beépíteni, mert én is használom őket” – mesélte 71 évesen írt első regényéről David Cronenberg filmrendező, akit olyan kultikus filmeket jegyez, mint A légy, az eXistenZ, a Videodrome vagy a Karambol. Az emberi testtel és a technikai változásokkal is bátran foglalkozó alkotóval Skype-on beszélgettünk a Konzumról, amelyben a párizsi rendőrség rátalál a népszerű francia professzorasszony, Célestine Arosteguy megcsonkított holttestére – a gyilkos valószínűleg evett a bal melléből. A Konzum ebből az elképesztően bizarr alaphelyzetből indul ki: a gyilkossággal a szintén ismert filozófust, a francia Aristide Arosteguyt vádolják. A regény bizonyos szempontból egy krimi történetszövését követi, újságíró hősei, Naomi és Nathan fotóznak és írnak, de elsősorban olyan érdekes témák után nyomoznak, mint például az etikátlan orvosi gyakorlatok vagy bűnesetek. A párkapcsolatban élő szereplők a világ különböző pontjain kezdenek nyomozásba, interneten tartják a kapcsolatot, alig találkoznak. A regény semmiben sem különbözik Cronenberg filmjeitől: az Iphone és az internet a test részévé válik. A történet különböző betegségek köré szerveződik, kell hozzá gyomor, de ha valakit elkap, azt nem ereszti.

A Konzum egyik történetszála Budapesten játszódik, és elég figyelmesen és pontosan adja vissza a város hangulatát, még ha illegális sebészeti beavatkozásokat végeznek is nálunk. Mikor járt Magyarországon?

A Pillangó úrfi című filmet Budapesten forgattam Jeremy Ironsszal. A forgatáson a pesti Operát használtuk a párizsi Operaként, mert sok hasonlóság van a kettő között. A forgatás alatt a Gellért Hotelben laktam, ott láttam a fürdőt [a regényben egy szenvedélyes jelenetsor bontakozik itt ki – a szerk.]. A forgatás elég komoly koncentrációt követel, ezért nem sok időm volt a várost megismerni, felfedezni. Jeremy Ironsszal elmentünk egyszer kaszinózni, blackjackeztünk, és nyertünk egy kis pénzt. A legtöbbet Budapestről egyébként a Kanadában élő magyar barátaimtól, például Hámori Andrástól tudok [ő volt az eXistenZ és a Karambol producere, ahogy Hajdú Szabolcs filmjének, a Bibliotheque Pascalnak is – a szerk.].

Olvasható, hogy ön mindig író szeretett volna lenni, ahogy az apja is.  Már tizenhat évesen novellát írt. Miért kellett 71 éves koráig várni az első regényére?

Szokatlan és nehéz dolog 16 évesen megírni egy regényt, tettem rá többször is kísérletet, de elcsábított a mozi. Magával ragadott a filmkészítés technikai háttere, nagyon sok filmet néztem, a hatvanas évek New York-i undergroundja is nagy hatással volt rám – ők azt vallották, hogy csak fogj egy kamerát, forgasd le a filmedet, nem kell ehhez filmiskolába vagy Hollywoodba menned. Csak forgass! Valósítsd meg a saját elképzelésedet! Nagyon felszabadító és izgalmas időszak volt. Fokozatosan váltam filmrendezővé, soha nem gondolkoztam ezen, nem tudtam, hogyan csinálom. Nyolc éve Nicole Winstanley, a Penguine Canada kiadó elnöke elkezdett könyveket küldözgetni és leveleket írogatni, hogy regényt kellene írnom, mert szerinte képes lennék rá. Ő piszkálta fel újra az érdeklődésemet a regényírás iránt. Mindeközben azt kezdtem érezni, hogy már egy csomó mindent megcsináltam filmrendezőként, és talán eljutottam arra a pontra, amikor már nem kell több filmet készítenem – legalábbis most ezt gondolom. Nem érzem, hogy csak azért kellene filmeznem, hogy készítsek még egy filmet. A filmkészítést az teszi igazán fantasztikussá, hogy remek emberekkel kell együtt dolgozni közben. Ez a döntő különbség is a regényíráshoz képest, amiben teljesen egyedül vagy. Most sokkal jobban izgat egy következő regény megírása, mint egy új film elkészítése.

Könyves magazin 2015/1.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

A triviális kérdést is fel kell tennem: miben különbözik a regényírás a forgatókönyvírástól?

Teljesen más a kettő. A forgatókönyvben a dialógus a legfontosabb, a leírások és a kommentárok szükségtelenek, kizárólag a dialógus és a struktúra a lényeges, az írás minősége sem számít. Rengeteg remek forgatókönyvíró van, akik borzalmas regényeket írtak. A forgatókönyvben nem kell irodalmi minőséget hozni, például nem kell azzal vesződni, hogy leírd a karaktereket, mert elég azt mondani, hogy 175 centi és jóképű, majd a rendező kiválasztja a színészt. Az írás nagyon más típusú munka, inkább a teljes felelősséggel járó rendezéshez hasonlítanám: te választod ki a szereplőket, a helyszíneket, a fényeket, a kosztümöket, a special effecteket, és te mondod meg, mikor és hogyan menjenek az ablakhoz cigarettázni a szereplőid.

A regényírás sokkal intimebb munka, csapongóbb is, mert rengeteg irányba indulhatsz el, majd térhetsz le az utakról, és ezek később visszahatnak a szövegedre. A forgatókönyv ezzel szemben sokkal szigorúbb, feszesebb munka, a leírtakat a költségvetés és az idő befolyásolja. A regény akármilyen drága lehet, mert bármit elbír a papír, filozofikusabb és bensőségesebb, éppen ezért sebezhetőbb is. Rendezőként a forgatókönyvíróval, a technikai szakemberekkel és a színészekkel kell dolgoznod, utóbbiak az igazán sebezhetőek. A regényben csak te vagy, a regényíró. Amikor egy dedikáláson először állt elém valaki, hogy olvasta a könyvem, sokkot kaptam: akkor fogtam fel, hogy ez az ismeretlen ember járt a fejemben. Ez nagyon más, mint amikor valaki azt mondja, hogy látta a filmemet.

A Konzumban az embereket betegségeik is összekötik. A betegséget, az én olvasatomban, metaforaként használja.

A betegség mindig megvilágító erejű, mert megmutatja, ha valami nem jól működik. George Bernard Shaw egyszer azt mondta, hogy a konfliktus a dráma lényege. Képzeljük el, hogy a konfliktus a saját testünkben van, nagyon közvetlen és bensőséges. Az én koromban mindenki a betegségéről beszél, de amikor fiatal voltam, a betegség a testiségünket leplezte le, a veszélyre hívta fel a figyelmet, és elmondott valamit az emberről mint testről. Az emberi létezés első tapasztalata az emberi test. Sok művészeti alkotás, és a vallás is próbál minket elválasztani a saját testünktől. Ez számomra csak egy illúzió. Mi a saját testünk vagyunk.

A betegséget arra is használja, hogy leírja vele a társadalmat.

A könyvben elég semlegesen ábrázolom. Pár dolgot megmutatok, de meghagyom az olvasónak az értékítéletet. A két fiatal főszereplő kizárólag az interneten kommunikál egymással, miközben próbálják elhitetni magukkal, hogy szerelmesek. Könnyen mondhatja bárki, hogy ez szörnyű, ez nem igazi kapcsolat, a technika közéjük áll, ezt nem nevezhetjük szerelemnek, míg mások mondhatják, hogy ez jó és menő, mert egy újfajta viszony jött létre emberek között. Nem mondom, hogy a betegség a társadalom metaforája, én csak megmutatom, de az olvasóra van bízva az interpretáció.

A regényben egy olyan emberi testről ír, amely számos kiterjesztéssel rendelkezik, mivel a test részeként értelmeződik az Iphone, a kamera, a laptop vagy a Google is. Melyik ezek közül a legfontosabb kiterjesztés?

Minden technológiai eszköz fontos kiterjesztése az emberi testnek és a képzeletnek. Az 1950-es években a sci-fi a technológiát dehumanizáltnak mutatta, de én mindig úgy gondoltam rá, mint ami tökéletesen emberi, és azt tükrözi, amik vagyunk, legyen az jó vagy rossz. Van olyan technológia, ami romboló, és persze van olyan, ami nagyon hasznos és gyönyörű. Az internet nyilvánvaló forradalmat hozott, mindennel és mindenkivel összeköttetésben vagyunk.

Nagyon szeretem ezt a világot, igazi geek vagyok, kütyümániás. Már a 80-as években használtam az internetet, 1985-ben számítógépen írtam A légy forgatókönyvét, és ez még a Windows előtti korban volt. 71 éves vagyok, sokan a korosztályomból még mobiltelefont és internetet se használnak, de számomra ez nem jelent problémát, mert mindig nagyon izgatott a technológiai fejlődés, igyekeztem megismerni, megtanulni az új dolgok használatát az elejétől fogva.

A Konzumban fontos szerepet játszik a 3D-nyomtatás. Önnek van ilyen készüléke?

Nincs, de nagyon szeretnék egyet, viszont jelenleg csak nagyon kicsi dolgokat lehet vele előállítani. Remélhetőleg hamarosan lejjebb megy az ára, és talán olyan lesz, mint a mikrohullámú sütő, ami minden családban megtalálható, mert legalább annyira hasznos. Olyan, mint a teleportálás: lehet, hogy élőlényeket nem tudunk küldeni vele, de tárgyakat igen. Az orvoslásban már használják, sőt még az általam annyira szeretett Forma-1-ben is: amikor egy törött alkatrészt vagy a kocsi egy részét kell kicserélni, és a budapesti nagydíjon épp nincs náluk, ami kell, akkor csak elküldik a Hungaroringre az adatokat Londonból, és már meg is tudják oldani a problémát.

Folyamatos megfigyelés alatt állunk a társadalom különböző szereplői által, ezt bizonyítja például az Edward Snowden által kirobbantott NSA-ügy is. Hogyan lehet élni a hatalom állandó figyelme alatt?

Az Edward Snowden-ügyben jól látszott a kettősség: ez a fajta felügyelet nem valósulhatott volna meg az internet nélkül, miközben már mindenki az interneten él, és a legszemélyesebb képeit és gondolatait osztja meg az Instagramon vagy a Twitteren. Nem szeretnék senkit se támadni, de a probléma még mindig jelen van. Amikor egy színészt keresek egy szerepre, akkor persze megnézem a filmeket, amikben játszott, de megnézem a vele készült interjúkat is a Youtube-on, hogy képet alkossak róla, milyen ember, hogyan gondolkodik. Az életünk nagy része fent van az interneten. Az internet másik felében viszont sok káros dolog zajlik: mostanában történt, hogy egy lány öngyilkosságot követett el, mert egy belga fiú zaklatta.

Korábban azt nyilatkozta, úgy érzi, a filmkészítésben nem érték komoly hatások. Mi a helyzet az írással?

Fiatal koromban az volt az egyik problémám az írással, hogy nagyon sok hang volt a fejemben – szó szerint hangok, Vlagyimir Nabokov, William S. Burroughs és társaik. Úgy írtam, mint ők, amíg rájöttem, hogy ez nincs rendben, én úgysem lehetek ők, más országból és korból származom. Amikor nyolc éve újra elkezdtem írni, akkor ezek a hangok eltűntek, és el is kellett tűnniük, mert filmrendezőként a saját hangomon dolgozom. Közben persze jó messzire kerültem ezektől az irodalmi hatásoktól, nem érzem a jelenüket. Most azt mondják az emberek, hogy olvassak Don DeLillót vagy JJ Ballardot. Velük nagyjából egykorú vagyok, szinte együtt nőttünk fel, nyilván hatással vannak rám, de nem ugyanúgy, mint a gyerekkoriak.      

A könyv francia filozófus házaspárjának története egy különleges, beteg és szép párkapcsolatot is megmutat. A pár nagyon emlékeztet Jean-Paul Sartre-ra és Simone de Beauvoirra.

Azt szeretem a legjobban a franciákban, hogy tisztelik az intellektust. Észak-Amerikában, és kifejezetten az Egyesült Államokban van egyfajta antiintellektualizmus, ami azt jelenti, hogy ha értelmiségi vagy, akkor nagyon gyanakvóak lesznek az emberek, mintha nem is átlagember lennél. A franciák teljesen máshogy állnak ehhez, náluk lehetsz közgondolkodó, például filozófus, aki különböző témákban írja a könyveit, aki ezzel párhuzamosan drámát, politikai véleménycikket, regényt is ír, és aki előadásokat tart, elmegy a rádióba, tévébe. Ez nagyon tetszik nekem, miközben persze nagyon nehéz vagy veszélyes is, ahogy az a regényemben szereplő filozófus házaspáron is látszik. Lefekszenek a diákjaikkal, ahogy Sartre és Beauvoir is tette. Ez nagyon érdekes, még ha nem is politikailag korrekt. Nagyon különleges, jó modellek voltak a karaktereimhez, az pedig külön érdekes, hogy még nem olvastam olyan könyvet, amiben modellül szolgáltak volna a szereplőknek.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin téli számában jelent meg!