Ma 90 éve írták alá a trianoni békeszerződést. Sokan, sokféleképpen emlékeznek erre, mi versekkel. Az a Trianon ugyanis nem ugyanaz a mai Trianonnal, mert Trianon jelentése úgy változott meg, hogy sokat elvett közben az eredeti jelentésből.
Babits, Kosztolányi, József Attila, Móricz, Juhász és talán mindenki megszólalt ebben a kérdésben, szépetn, artikuláltan, ahogy illik. Ez akkor talán kevésbé volt hatásos, mert az akkor pályázatra íródott Magyar Hiszekegy, vagy ugyanerre a pályázatra készült jelmondat (Csonka-Magyarország nem ország,/ egész Magyarország mennyország) a mai napig a pólókon és zászlókon él tovább, ahogy a Székely Himnusz is politikai tartalommal töltődött föl, sőt különböző változatai is.
Van Trianonnak egy irodalmi rétege, és mi ma ezt mutatjuk be, mert az oktatásban irodalom és Trianon viszonyával kevés helyen foglalkoznak. Pedig kultúránk, és így identitásunk fontos része, ahogy akkor beszéltek Trianonról, ugyanis az él a mai napig nyelvünkben, pontosabban annak alakváltozásai. Csonka, sérült, vérző Magyarország-testről írtak íróink. Költői képek, amik a közbeszéd, majd a közös tudásunk részévé váltak, és amiket a politikusok mára teljesen kisajátítottak.
Versek lesznek ma (trianon90 a gyűjtőcímkéje), szépek és fontosak, irodalmi értékük halványult talán, de a közös tudásunk része. (Az Indexen interjút készítettem Menyhért Anna irodalmárral a trauma irodalmi feldolgozhatóságáról, érdemes lesz figyelni.)
Szolgálati közlemény: aki politizálni mer, azt rögtön örökre kitiltjuk, nem állunk le vitatkozni, nem ez a hely az.
