Ma lett ötven éves az X generáció hangja, aki megteremtette a kilencvenes évek legsárosabb pszichopatáját, aki nem bánja, ha a műveiből készült filmeket előbb dobja fel a Google, mint a könyveit, és aki szereti hangoztatni, ha valami nem nyerte el a tetszését. Ha olvasná, valószínűleg portrénkat is utalná.
Bret Easton Ellis 1964-ben született Los Angelesben, de gyerekkorát a San Fernando völgyben elterülő Sherman Oaksban töltötte. Családja abban az időben elég jómódúnak számított, ám Bret Easton Ellisnek (BEE) ez nem tűnt fel, mert a legtöbb barátja jobb környéken álló és sokkal nagyobb házakban élt, és menőbb kocsikkal járt. Pedig ő sem panaszkodhatott, mert a helyi magániskolába, a Buckley-ba szülei kinőtt Mercedes 450SL-jével döngethetett. Családját a kétezres évek elején hagyományos dél-kaliforniai családként jellemezte: apuka, anyuka, két lánytestvér, kutya, medence, Válium-függőség, válás, kabriók és Palm Springs-i hétvégék.
Who the fuck is Ellis?
Középiskolája lapjához film- és zenei kritikákkal járult hozzá, ám nagyon kevés gimnazista szeretett Elvis Costelloról és a countryról olvasni, ezért távoznia kellett a szerkesztőségből. Az idő végül őt és Costellót igazolta, hiszen karrierje beindulását is a mester egyik dalának, a Lesser Than Zeronak köszönheti. Érettségi után a vermonti művészeti főiskolára, a Benningtonra iratkozott be, ahol összebarátkozott a később szintén írói pályát választó Jonathan Lethemmel és Donna Tarttal.
Első regényén, a Nullánál is kevesebben már másodikos gimnazista kora óta dolgozott, ám kezdetben sokkal önéletrajzibbnak, naplószerűbbnek szánta. A végleges változatot 18 éves korában fejezte be, és 1984 áprilisában, alig húsz évesen, ötezer dollárért sikerült is eladnia a Simon and Schusternek.
A könyvben egy csapat kiégett gazdag kölyök autózik egyik Los Angeles-i partiból a másikba, miközben patakokban folynak a drogok és a testnedvek, a háttérben pedig MTV-slágerek, vagy valamelyik videojáték hangjai üvöltenek. Ellis hőseinek tök mindegy, hogy az út, amin járnak, nem vezet sehová, a lényeg, hogy rajta legyenek.
A könyv megjelenése után Ellist egyből generációja hangjának kiáltották ki, a kritikusok pedig az első MTV-regénynek titulálták a művet, mert jelenetei épp olyan gyorsan pörögnek, mint egy videoklip a(z akkoriban) trendszetter zenecsatornán. Az egyik kiadás borítóján a The New York Times rettegett kritikusának, Michiko Kakutaninak szavai voltak olvashatók, aki szerint a regény rettentően felkavaró, mert rendelkezik egyfajta nyugtalanító, dokumentumszerű valósággal. A kiadónál viszont nem mindenki rajongott érte, az egyik szerkesztő például azon aggódott, hogy lesz-e közönsége egy olyan írásnak, ami „koksz-szippantó, faszszopó zombikról”szól. Olyannyira lett, hogy alig két évvel 1985-ös megjelenése után Clay és haverjai már szélesvásznon tolták a nihilt.
Nullánál is kevesebb - trailer
Ellist elsőre természetesen utálta a filmet, béna, túlmoralizált adaptációnak tartotta, ám ahogy öregedett, egyre jobban megkedvelte, és ma már jóleső nosztalgiával tekint vissza rá. A filmváltozatot egyébként nemcsak ő, de maga a rendező sem szerette. BEE a bemutató előtt három héttel találkozott először Marek Kanievskával a manhattani Nell’s klubban. A rendező teljesen el volt ázva, és mikor megpillantotta az írót csak annyit mondott, "ne haragudj".
Második regényében, az 1987-ben megjelent A vonzás szabályaiban ismét a jól bevált recepthez nyúlt vissza, az amerikai tinédzserek kiüresedett, drogmámoros világához, ahol a szex és a tudatmódosítók csak arra valók, hogy legalább pár percig ne legyen olyan sivár és érzelemmentes az egész kurva élet, a taxisok többségének pedig bölcsészdiplomája van.
Szüzek, drogdílerek és biszexuális fiatalok gabalyodnak egymásra unalmukban, de „soha senki nem fog megismerni senkit”, mert nem hallják, hogy mit mond a másik - ha egyáltalán maradtak még szavai, hogy kifejezze az érzéseit. Ebben a műben tűnt fel először Patrick Bateman figurája is, a férfié, aki igazán ismertté, sőt hírhedté tette BEE nevét.
A regényből készült film 2002-ben jelent meg, és rögtön Ellis kedvenc saját műveiből készült adaptációjává lépett elő. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tökéletesen elégedett lett volna a végeredménnyel, nehezményezte például, hogy Robert Avary egy jelenben játszódó filmet forgatott az ő nyolcvanas évekbeli sztorijából. Ellis szerint az egyik ok, amiért nagyon körültekintően kell eljárni könyveinek adaptálásával az, hogy narrátorai titokzatosak, és gyakran eléggé megbízhatatlanok. Ha filmként akarna látni egy sztorit, akkor forgatókönyvként írná meg, ám ha könyves ötlete támad, azt kizárólag prózában tudja elképzelni. Az adaptálást viszont szerinte Avary oldotta meg a legjobban, filmje nem tűr kompromisszumot, nem óvatoskodik, amit Ellis nagyon izgalmasnak talált. Mi is annak találtuk, ugyanis James Van Der Beek nem kisebb csodát vitt véghez benne, mint azt, hogy két órára sikerült elfeledtetnie a nézővel Dawson Leeryt.
Dawson hivatalosan is halott
Brutális fiatalság
Diploma után Ellis New Yorkba költözött, és a következő húsz évét egy Union Square-en álló lakásban töltötte. Őt, és hasonlóan fiatal, keleti-parti írókollégáit, Jay McInerney-t (Fények, nagyvárosok, A jó élet) és Tama Janowitzot (Egy bizonyos korban) 1987-ben egy újságíró irodalmi Brat Packként emlegette, amit nagyjából annyit jelentett, hogy egy rakás fiatal kölyökként tekintett rájuk. (A Brat Pack tagjaként szokás még emlegetni a Never Mind Nirvana szerzőjét, Mark Lindquistet is – a szerk.) A kölykök azonban rácáfoltak saját gyerekességükre. Ellis például úgy, hogy megírta a kilencvenes évek egyik legnagyobb botrányt kavart regényét.
1991-ben megjelent az Amerikai psycho, és rászabadította a világra a szadista sorozatgyilkos juppie-t, Patrick Batemant.
A könyv, amely önutálatból, elidegenedésből és magányból formálódott, Ellis szerint arról az életről szól, amit akkor élsz, amikor pontosan az vagy, akivé válni szerettél volna. Ám ahhoz, hogy elérd ezt az eszményi állapotot, minden mást háttérbe szorítasz - csak a fontos, hogy legyen pénz a tárcádban, kockák a hasadon, és szabad bejárásod a legmenőbb klubokba. Ellisnek az Amerikai psycho idején látszólag mindene megvolt, amitől egy fiatal férfi boldognak érezhetné magát, mégsem volt boldog. Minél többet szerzett, annál üresebb volt, épp úgy, mint befektetési bankárja, Bateman.
Hónapokkal a megjelenés előtt a könyv néhány oldala kiszivárgott, melyeken Bateman épp nőket gyilkol, vagy nők meggyilkolásáról fantáziál, és ezzel elszabadult a médiapokol. Felháborodott kritikák és véleménycikkek sora jelent meg nemcsak jobboldali konzervatív, de liberális, és főleg a feminista kritikusok tollából. A kritikusok számára az is elképzelhetetlen volt, hogy egy olyan komoly kiadó, mint a Simon and Schuster, megenged magának egy ilyen könyvet. Ellis nem tekintett magára nőgyűlölőként, amikor írta a könyvet, de saját bevallása szerint a médiahisztéria egy kicsit azzá változtatta.
Botrány!
A könyv óriási botrányt okozott, mindenki azt gondolta, hogy azáltal, hogy ezt a világot ábrázolja, jóvá is hagyja mindazt, ami benne történik. A támadások miatt a megjelenést elhalasztották, a kiadó pedig nem kért többet a botrányhős íróból. Ekkor jött a képbe a Knopf főszerkesztője, Sonny Metha, aki még jobban felhergelte az indulatokat, amikor a saját, Simon and Schusternél is rangosabb kiadójához csábította Ellist. 1991 elején az ügynöke arról tájékoztatta, hogy a helyzet halálos fenyegetésekig fajult, amelyekről most már neki is tudnia kell, mert ha úgy történik vele valami, hogy nem tud róla, az ügynökség lesz érte a felelős. A könyv megjelenése után (1991, Vintage Books) a hangos kritika és nőgyűlölőt sújtó népharag lecsendesedett, és az uszítók is ráébredtek, hogy az Amerika psycho nem négyszáz oldalnyi kínzás és kegyetlenkedés, hanem, ahol Ellis fogalmazott, „csak egy unalmas regény.”
Patrick Bateman hatása a popkultúrára
Az Amerikai psychoban magamról írtam, Patrick Bateman én voltam, vallotta be tavaly egy újságíró kérdésére a sokáig tagadott igazságoz Ellist. Vagyis az elmélet, mely szerint saját erőszakos apjáról formázta sorozatgyilkos karakterét, megdőlni látszik. A karakterbe természetesen jutott egy kicsi a kedves papából is (mint ahogy az összes, bizonyos típusú férfiből, akit Ellis ismert), ám Robert Ellis nem tartózkodott New Yorkban 27 éves kora környékén, nem élt ugyanabban az épületben és nem járt ugyanazokra a helyekre, ahová Bateman – BEE viszont igen. Bateman abból a felszínes, kiüresedett és sehová nem tartó életből született, amit Ellis a húszas évei közepén élt, bár a patkányoknak és a láncfűrésznek ő nem merészkedett a közelébe. (Hogy senkinek ne legyenek kétségei, ennek az újságírónak azt is elárulta, hogy a Holdpark Bret Easton Ellise viszont egyáltalán nem azonos az eredetivel.)
A botrány ellenére az Amerikai psycho mégsem a kilencvenes, hanem a kétezres évek elején, a moziváltozat bemutatása után emelkedett kultstátuszba. A filmmel Oliver Stonetól David Cronenbergig az összes lehetséges rendezőt hírbe hozták, és az sem titok, hogy Ellis Leonardo DiCapriót szemelte ki a főszerepre, ám végül Mary Harron és Christian Bale lett a befutó. (Cronenberg esetében egyébként már a vázlat is megvolt, de a rendező közölte Ellisszel, hogy nem akar éttermekben és klubokban forgatni, és ha ez még nem lenne elég sokkoló, azt is, hogy nem akar erőszakot ábrázolni a filmben.) Az első találkozóra Ellisszel Bale már Batemanként érkezett, az író pedig hirtelen egy asztalnál találta magát a szörnnyel, akit teremtett. Ez elég kellemetlenül érintette, viszont örökké emlékezetessé tette a találkozást.
The Informers - trailer
1994-ben megjelentette a The Informers című, egymáshoz szorosan kapcsolódó történetekből gyúrt novelláskötet, állatkerttel, kiégett, erőszakos rocksztárral és Hawaii-i napsütéssel. (Filmváltozatát 2009-ben mutatták be a Sundance fesztiválon. – a szerk.) Következő regényére négy évet kellett várni. Szerinte megérte, a Glamoráma lett ugyanis az a könyv, ami a legtöbbet jelent számára. Bár a regény még egy kortárs olasz kamaradarabot is ihletett, az olvasók és a kritikusok nem osztották a lelkesedést. „A valóság illúzió, bébi”, meg egy csapat A-listás celebritás. Ellis nyolc évig dolgozott a „saját Robert Ludlum-regényén”, és úgy érzi, ez a leggondosabban megkomponált és legátgondoltabb írás, amit valaha kiadott a kezéből, és valószínűleg örökké ez is marad. Negyedik regényében (és állítása szerint karrierje csúcsán) a hírnévvel járó identitásvesztést vette górcső alá. BEE tudja, hogy sokan nagyképűnek tartják a könyvet, ám úgy véli, sokkal komplexebben és érdekesebben sikerült, mint az Amerikai psycho.
„Úgy teszek, mintha nem így élnék”
Ludlum után Stephen Kingre és Philip Roth-ra váltott, és 2005-ben kiadta a Holdparkot, melynek főhőse egy Bret Easton Ellis nevű író (a Nullánál is kevesebb és az Amerikai psycho szerzője), akinek megvalósul a legrosszabb rémálma. Összefut Patrick Batemannel egy partin, de most egyáltalán nem Christian Bale szórakozik vele. A regényben Ellis diszfunkcionális Amerikája keveredik a King-i horrorral – a környéken az Amerikai psycho gyilkosságaihoz kísértetiesen hasonló esetek történnek, titokzatos emailek érkeznek holtaktól, vérszomjas gyerekjátékok és szellemek kísértenek. Ellist pedig a drogok és a magány.
A New York-i időszaknak 2006 nyarán szakadt vége, az író visszavonult az irodalmi élettől és Los Angelesbe költözött. A legtöbb barátjának Manhattan túl drága volt, ezért Brooklynban vagy New Jerseyben éltek a családjukkal, ezért egyre nehezebb volt megoldani a találkozást. A másik ok, amiért úgy döntött, hogy elhagyja a várost, a kokain volt. New Yorkban sokkal hozzáférhetőbb volt számára, ám ő nem akart több kokainmámoros éjszakát. Sosem tartotta magát komoly szerhasználónak, inkább csak hétvégi zugkokainistának, de New Yorkban sokkal nehezebben tudott neki ellenállni, mint bárhol máshol. Nemcsak a drogokkal, de az alkohollal is meggyűlt a baja. Több Anonim Alkoholisták gyűlésen is részt vett, ám egészen más okból, mint a legtöbb ember. Valaki, akit nagyon szeretett volna az ágyába csábítani, csak akkor adta be a derekát, ha tiszta maradt egy darabig.
A belterjes, klikkekből álló könyvszakmából is elege lett:
- nem érdekelte, hogy kinek a könyvéből jelenik meg részlet a The New York Timesban vagy a The Paris Review-ban
- nem érdekelték a pletykák, untatták a felolvasások
- elege lett az írókhoz, szerkesztőkhöz dörgölőző emberekből
- az elmúlt ötven évének szinte minden pillanatára emlékszik, például négy legrosszabb nyarára (1992, 2001, 2007, 2008), vagy a napra, amikor felszállt a Los Angelesbe tartó gépre (2006. június 16.)
- a beilleszkedés nem ment könnyen neki, az első három évet például elég szemléletesen csak kibaszott borzalmasnak írta le, olyannyira, hogy szülővárosában még egy terapeutára is szüksége volt.
25 évvel első regénye után visszatért korai minimalizmusához, és megírta a Nullánál is kevesebb folytatását, A királyi hálószobákat (Imperial Bedrooms, egy újabb Elvis Costello utalás – a szek.). Ellis nem folytatásként tekint a könyvre, mindössze nagyon foglalkoztatta a gondolat, hogy mi történhetett Clay-jel az érettségije után. Az olvasó én vagyok, nyilatkozta, és magasról tett rá, hogy mindenki azt várta, a 25 évvel korábban elkezdett parti folytatódni fog.
Hollywoodi provokátor
Ellis egész életében az írásból (és persze könyveinek jogdíjaiból) élt, sosem próbálkozott más munkákkal. Pedig zenei pályát is dédelgetett – már a középiskolában is zenélt, a főiskolán pedig (ahol eredetileg zenei diplomát szerzett volna, ha figyelme nem fordul a kreatív írás felé) ő volt a The Parents billentyűse. Évekkel ezelőtt a Deatails nevű amerikai férfimagazin egyik újságírója arra volt kíváncsi, hogy van-e barátnője vagy barátja. BEE először nem értette, hogy miért fontos ez, de végül azt nyilatkozta, hogy biszexuális, és ezzel nem várt kérdéscunamit indított el. Egy idő után ahelyett, hogy a könyveiről, és a hőseivel való hasonlatosságokról kérdezgették volna, egyre inkább előtérbe került a szexuális orientációja. Ellis jelenleg egy Todd Michael Schultz nevű 27 éves bloggerrel és zenésszel él együtt, és a Nuvo magazin riportere a saját szemével látta, hogy irodájának könyvespolcán A királyi hálószobák néhány példánya, és rajongott szerzőjének, Joan Didionnak egyik könyve mellett A vonzás szabályai magyar kiadása is megtalálható. (BEE 2008-ban, a Könyvfesztivál vendégeként látogatott Budapestre – a szerk.)
Ha épp nem könyvet ír (hetedik regénye állítólag már készül – a szerk.), vagy filmes munkákon dolgozik, Ellis rettentően szórakoztató Twitter-oldalán borzolja a kedélyeket:
- szerinte Matt Boomer túl meleg a Szürke50 főszerepére
- a Glee című amerikai tinisorozat minden része olyan, mint belelépni egy HIV-es pocsolyába
- Alice Munro túlértékelt
- A bombák földjén Oscar-díjas rendezőjét, Kathryn Bigelow-t meg csak azért futtatják ennyire filmes körökben, mert dögös
- David Foster Wallace pedig? Pff, ugyan, hagyjuk már!
BEE mostanában nemcsak Lindsey Lohannel és a pornós James Deennel megtámogatott filmet rendez (The Canyons –a szerk.), vagy - annak ellenére, hogy gyerekkorában Vincent Bugliosi Helter Skelter című műve volt a legrosszabb rémálma, és rettegett attól, hogy valaki egy éjszaka az ő családját is lemészárolja - egy Manson gyilkosságok körüli időszakról szóló sorozaton dolgozik, de a zenészek körül is mozgolódni kezdett. Podcastjában meginterjúvolta a The Nationalt, közös filmes projekten dolgozik új haverjával, Kanye Westtel (aki korábban az Amerikai psycho egyik jelenetét használta, hogy népszerűsítse lemezét, a Yeezust), és írt egy 12 perces psychothrillert a Dum Dum Girls Are You Okay? című új dalához. A kisfilm teljesen friss, tegnap tették közzé.
Hogy mi lesz Ellis következő lépése, az épp annyira kiszámíthatatlan, mint az, hogy kinek támad neki legközelebb a Twitteren. De vele kapcsolatban már azon sem lepődne meg senki, ha egyszer tényleg beváltaná az ígéretét, és forgatna egy életrajzi filmet a Duran Duranról.
