Fotó: Szőcs Petra
A drogok és a jogok az irodalomban, két aktuális téma, amikről szerda éjszaka és csütörtök délután a JAK-táborban szó esett. Előbbi a tudatmódosítószerek és az írás viszonyát boncolgatta éjszakába nyúlóan, utóbbi az alkotás-könyvkiadás meglehetősen száraz jogi hátterével foglalkozott, de a beszélgetésen sok hasznos dolog hangzott el, aminek ismerete fontos lehet egy körültekintő, alapos és hosszútávon publikálni szándékozó szerző számára. Aki nem veszik el a papírrengetegben.
A drog írja a szöveget vagy a szerző – kérdezi szerda éjjel Hercsel Adél beszélgetőpartnereitől, Garaczi Lászlótól, Kubiszyn Viktortól és Bajtai Andrástól. A meghívottak a téma szakértőiként vannak jelen, azon képességüknél fogva, hogy egykor mindannyiuknak némi köze volt a különböző tudatmódosító szerekhez (legyen szó drogról vagy alkoholról), s erről írásos nyomot is hagytak. Hármójuk közül mostanság a korábban filmes körökből ismert, filmkritikusként dolgozó Kubiszyn Viktorról lehet hallani a legtöbbet, ennek oka tavaly megjelent, javarészt önéletrajzi elemekből álló dokumentumregénye, a Drognapló, és az azt követő irodalmi és drogprevenciós körútja (bővebben itt írtunk róla). De ne legyünk igazságtalanok és ne feledkezzünk meg Garaczi 2006-os MetaXájáról sem, mely nem csekély mértékben okozhat anyagozás nélküli flesseket az olvasó számára.
Kubiszyn szakmai képzettségének megfelelően a beszélgetés alatt előkerülnek a filmes párhuzamok, a Szelíd motorosoktól és a Hairtől egészen a Rekviem egy álomért-ig. (Ez utóbbiről azt is megtudjuk, hogy az eredeti szöveg egy egybefüggő szövegfolyam.) És jönnek a világirodalmi és a hazai irodalmi példák: Thomas de Quincey, Baudelaire, Blake, Bulgakov, Csáth (Kubiszyn szerint Bulgakov a Morfiumban mintha Csáthról írna) William S. Burroughs és Alejandro Jodorowsky képregényei. Masszívabb tudatmódosítószerek használata nélkül is ismerős lista, rajta körberajongott, mitizált kamaszkori olvasmányokkal. Garaczi szerint a felvetett kérdés („tekinthetjük-e ezeket teljes értékű műveknek?") nem lehet releváns kérdés, mindegy, hogy Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetét Stevenson egy hatnapos kokaintúra alatt írta meg vagy sem. Hogy drog nélkül is elérhető-e ugyanez az állapot, arra egészen szórakoztató válaszok születnek: „több tapasztalatom van anyagozásban, mint alkotásban" (Kubiszyn), „az írás fejben anyagozás" (Garaczi). Bajtai válasz helyett inkább csak belesüllyed a fotel némaságába. Garaczi később hozzáfűzi profán magyarázatát: „ha néhány napig nem írok, akkor szó szerint elvonási tüneteim lesznek." A bedrogozva írás egyébként is műfajfüggő – magyarázza – ő például olyanról még nem hallott, hogy valaki betépve írt volna drámákat, az annál sokkalta matekosabb műfaj. Garaczi egyébként is azt gondolja, hogy a magyar író inkább részeges fajta. Erről beugrik a fejemben egy-két videofelvétel Petriről, amint a sört szívószállal kortyolgatja.
Másnap délután belefutok néhány asztalon heverő ingyenes cd-be, a papírzacskókban Viktor Drognaplójának hangoskönyves változata. Vajon csak előző napról maradt itt vagy célzottan, a szerzői jogokról és jogdíjakról szóló beszélgetés előtt? György Péter előadásán már karistoltuk a témát, persze nem a jogi oldaláról, de a megosztások és fájlcserék aranykorában mindenképp aktuális kérdés: hogyan tudja a digitális korszakban a szerző saját szellemi tulajdonát megvédeni? Felvilágosítást ezügyben két szakembertől kapunk: dr. Szinger András, az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület főigazgatójától, dr. Mezei Péter jogásztól (SZTE Állam és Jogtudományi Kar, Összehasonlító Jogi Intézetének munkatársa, valamint egy kiváló szerzői joggal foglalkozó blog írója), az írókat pedig Menyhért Anna mint a MISZJE, a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület igazgatója képviselte.
Mint mindennek, így a szerzői jognak is van történelme – első szerzői jogi törvényt a XVIII. század elején hozták Angliában, mely elsősorban a művet megalkotó szerző jogait védte. Később, a könyvkiadás, könyvnyomtatás fejlődésével bővült tovább a kör, amikor az alkotók és az ókori „gyerekrablók" (a plagiarius szó eredeti jelentése) közé beékelődött a kiadói réteg. Menyhért Anna Márai híres sorait idézi fel, miszerint csak az nem keres a könyvön, aki azt írja, a szerzőn kívül mindenki jól jár. Helyeselve bólogatok magamban, kevés magyar írót, költőt láttam eddig limuzinnal, de ha már itt tartunk, a magyar könyvterjesztők helyzete sem túl rózsás. Ha már szegényt költőt az ág is húzza, legalább legyen tisztában a jogaival, és illesse meg a szellemi tulajdona felhasználásáért járó jog – ez a MISZJE filozófiája. És milyen jó, hogy van. Más kérdés, hogy az egyesület (melyet a magyar irószervezetek elnökei mint magánszemélyek hozták létre 2007-ben) egy ideje csak elméletben létezik, nem praktizál, köszönhetően a következetes kultúrpolitikának, amiről az egyesület honlapján bővebben is olvashatnak.
Mi a funkciója manapság a szerzői jognak, hogyan kellene átgondolni a szerzői jog paradigmáját a XXI. században – ezek a legégetőbb kérdések ma Szinger András szerint – mit kezdünk ma a „védelmi idő", a „szabad felhasználás", az „idézés szabadságának" fogalmával? A problémát az 1990-es évek közepéig, az amerikai zeneipar impotenciájára vezeti vissza, ami akkor nem volt képes kidolgozni egy megfelelő üzleti modellt a fájlcserére, s ennek a levét isszuk a mai napig. Az abszolút tiltás helyett Szinger szerint az azonnali online zeneáruházak megteremtése, egy alternatív terjesztési médium megteremtésére lett volna szükség, ám ezt végül a civil társadalom hozta létre, „legális alternatíva folyamatos hiányában."
Mivel a megfelelő üzleti modell megteremtésére nem került sor, így kultúrája sem alakult ki a fájlcserének, kérdés, hogy a digitális dilemma patthelyzetéből hogy lehet kikerülni anélkül, hogy mindkét fél érdekei komolyabban sérülnének? Hiszen, ahogy Mezei is mondja, „az internet tökéletes lehetőséget biztosít a művek felhasználására a fogyasztóknak", „az online fogyasztók pedig egyre inkább a művek ingyenes és kontroll nélküli élvezetét részesítik előnyben." Ugyanakkor „a digitális technológia a szerzői jogosultaknak is (elvileg) tökéletes ellenőrzési lehetőséget biztosíthat a műveik hozzáférésének ellenőrzése kapcsán. Ez a kettősség egyensúlyi helyzetet is eredményezhetett volna a jogosultak érdekvédelme és a művek széleskörű fogyasztása terén, valójában ez az egyensúly sosem valósult meg." A legnagyobb kérdés mégis az, hogyan lehet úgy átalakítani a szerzői jog jövőbeli tartalmát, hogy az a technológia fejlődésének és a fogyasztói igényeknek megfeleljen? S eközben arról sem feledkezhetünk meg, hogy a művekhez való széles hozzáférés csak az alkotói közeg közvetlen inspirálásával, anyagi megbecsülésével érhető el, hiszen a minőségi fogyasztáshoz minőségi művek előaállítására van szükség. Az új szerzői jogi törvénynek az új művek alkotásában mindenképp segítenie kellene az alkotókat – állítja Szinger András is.
Mielőtt Szegő János lezárná a közönség vagyis a fogyasztók felől érkező, a kultúrához való jog mindenkinek jár típusú-vitát (marxizmus kontra szocializmus), Mezei Pétertől megtudhatunk néhány műhelytitkot a Googlebooks műhelyéből, miként cselezi ki a Google a nemzeti szerzői jogokat és menti ki szkennelésre az USA-ba leendő könyvállományát. Szerinte „a Google már a spájzban van". Menyhért Anna pedig a hazai, folyamatos átalakulásban lévő felügyeleti szervek, a pénzeket újraosztó intézményi struktúrát ismerteti meg velünk. Ember legyen a talpán, aki ezt bírja követi.
Barta Edit
