B
Gerald Durrell: Fogjál nekem kolóbuszt!Európa Könyvkiadó, 2010, 197 oldal, 2000 Ft.
Vicces állatos sztorikkal nagyot bukni nem lehet, pláne, ha olyan olvasóról van szó, mint én, aki a mai napig nem nőtte ki azt az idegesítő szokását, hogy ha állatfotót vagy –videót lát, a térdeit csapkodva, fejhangon visítani kezd, hogy jaj, de cuki! Utoljára gyerekkoromban olvastam Gerald Durrell-könyveket, nemcsak azért, mert aranyos állatokról szólnak, meg humorosak, hanem mert meglepően sokat lehet tanulni belőlük. A kedvencem a Léghajóval a világ körül volt, amelyet gyönyörű illusztrációkkal adtak ki magyarul is, meg abban maguk az állatok mesélték el magukról, amit a természettudósok órákon át lapulva próbálnak kiókumlálni. Kicsit irigy is voltam, persze, mert amíg Durrell és csapata olyan állatokat figyelhettek meg (és babusgathattak, ha épp nem életveszélyesekkel akadt dolguk), amilyeneket én valószínűleg sohasem fogok látni, ha meg mindenképpen durrellesdit akartam játszani, maximum az éti csigákat vizslathattam a kertben – az meg egy idő után elég unalmas.
A Fogjál nekem kolóbuszt! sem okoz csalódást, igaz, különösebb meglepetést sem: Durrell és állatbolond kollégái felkerekednek, hogy beszerezzenek egy-két példányt valamely kihalásra ítélt állatfajból. A címbeli kolóbusz Afrikában honos majom; a másik nagy kihívás pedig egy mexikói vadnyúlfajta, a teporingó befogása, majd szaporítása új lakhelyén, Durrellék Jersey-szigetén található állatkertjében. A történetek is így épülnek fel: utazás Afrikába, majd Mexikóba, az állat-befogás, majd Angliába szállítás körüli anekdotákkal fűszerezve: különösen szívmelengető a csintalan leopárdkölykök magukhoz édesgetéséről szóló fejezet, vagy amikor a mexikói vámtisztviselő hölgyet kell megvesztegetni, félreértik. Az állatmentés és –tartás azonban nem mindig csupa móka, mert bár ritkán, de utal rá a szerző, hogy az állatkert fenntartása meglehetősen sok anyagi nehézséggel jár, és néha a legodaadóbb gondoskodás sem elég (az egyik, beteg oroszlánt nem tudják megmenteni).
Az utolsó oldalakon Durrell megragadja az alkalmat, hogy felhívja a figyelmet a Föld élővilágának folyamatos pusztulására, és hogy tettre sarkallja az embereket; csatlakozhatnak az ő tevékenységéhez is, meg ne csak óvják a természetet, hanem másokat is figyelmeztessenek erre. Durrell sajnos már nem él, az állatkertje azonban még mindig működik, honlapja is van, körül lehet nézni az állatok között és örökbe fogadni, amelyik szimpatikus – de annak is biztosan örülne, ha az olvasók a saját országuk élővilágával törődnének.
