C

Tess Gerritsen: A sebész

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009, 430 oldal, 2999 Ft

 

Mi kell egy bűnügyi regényhez? Legalább egy gyilkos, nyomozó és hulla. Persze a történet végén derüljön, hogy ki a gyilkos és miért tette azt, amit.

És mi kell egy jó krimihez? Izgalom? Szerelmi szál? Kitalálhatatlan végkifejlet? Megdöbbentő befejezés? Folyamatos feszültség?

Az Agatha Christie-kötetek sikerének titka abban rejlik, hogy miközben olvassuk, sosem tudjuk eldönteni, hogy a gazdag ficsúr, a féltékeny asszonykája, vagy a kertész a gyilkos. Persze a végén kiderül, hogy az öregasszony volt az. Bármelyik írásába olvasunk bele, mindig mutat valami újdonságot, legyen az a nyomozók személye, a történet, vagy maga a gyilkosság módja.

Gerritsen az emberi elme kiszámíthatatlanságára próbálja felépíteni regényeit - mint már előtte jópáran megtették. Adott a szikét használó gyilkos, aki bár nem vámpír, hihetetlenül vonzódik a vérhez. Főleg a női testből patakzó vérhez. Aztán adott a túlélő, Cordell doktornő, aki egy fullasztó nyári éjszakán ki tudta magát szabadítani a szikszalagos kötelékekből és lelőtte a Sebészt. Hogy, hogy nem, két évvel a sorozatgyilkos halála után újabb áldozatok bukkannak fel Bostonban, akiket ugyanúgy szikével ölnek meg, mint anno. Az ügyhöz kirendelt nyomozók, az elhunyt felesége után búslakodó Moore és a feminista Rizzoli pedig megpróbálják kitalálni, miért vezetnek a nyomok a túlélő és új életet kezdő Cordellhez.

Már a borítón ott virít az elmaradhatatlan Stephen King-ajánló, amit szerintem nyugodt szívvel bármelyik kötetre rá lehet nyomtatni és még el sem kell olvasni hozzá a történetet: "Minden könyve kötelező olvasmány." Gerritsen tényleg ért a könyvgyártáshoz: A kilencvenes évektől kezdve legalább évente jelennek meg a könyvei, bár egy jó ideje már csak borzongatós regényeket ad ki. Kicsit olyan, mintha Danielle Stelle krimiírásra vetemedett volna.

Nem véletlen a hasonlat: az írónő mintha többet szöszmötölt volna a szerelmi szálak és a kapcsolatok fölött, míg a gyilkos ábrázolását csak a vérbuziságára korlátozta volna. Pedig mennyi lehetőség adódott volna a gonosz kitalálásában és kidolgozásában! De ehelyett sokkal részletesebben olvashatunk a történet szempontjából legkevésbé fontos, tizedrangú nyomozók jelleméről, mint arról, hogy jutott a gyilkos oda, ahova.

Szóval nem jött össze. A gyilkos sekélyes, a szereplők fantáziátlanok, csak néhány kitalálhatatlan szál húzza fel egy kicsit a történetet. Tehát ez egyáltalán nem "kötelező olvasmány", King bácsi, már ne is haragudjon.