B+
Falvai Mátyás: GépindákFiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2010, 1950 Ft
Érdemes komolyan vennünk a Falvai Mátyás második kötetének kolofonoldalán elhelyezett figyelmeztetést, miszerint „a kötetben szereplő személyek és események kivétel nélkül az írói fikció szülöttei”, és bár az első novellaciklus szereplői tipikus sváb és tót neveket viselnek, azonban ezek egyike sem hozható összefüggésbe a szerző által személyesen vagy hallomásból ismert valós személyekkel. Mindezt azért tartom fontosnak gyorsan megjegyezni, mert a novelláskötet két ciklusából az első, a Gépindák című széria éppen hogy e tekintetben támaszthat komoly gyanakvást. Illetve ha gyanakodni nem is kezdünk, miért is tennénk, a szövegek olvasása közben mégiscsak hajlamosak lehetünk teret engedni a referenciális olvasás csábításának.
Falvai Mátyás kötete két tematikai és formai értelemben is jól elkülönülő novellaciklusból áll. Szándékosan nem rövidprózáról beszélek, hanem novelláról, a szó klasszikus értelmében, hiszen a két ciklus közül az első nem mást, mint a jellemzően anekdotikus novellaforma hagyományait idézi meg. A Gépindák szereplői és történetei a megvalósult/létező szocializmus vidéki, ha tetszik kisvárosi díszletei közé helyeződnek. Az elbeszélő a legtöbb esetben pontosan érzékelhető időbeli távlatból szólal meg, amit többek az ehhez hasonló mondatok érzékeltetnek: „Most, évtizedekkel később, immáron kívülállóként nézegetem az erőművet, égbe szökő, fehér-piros csíkos kéményét.” (Perpetuum mobile, 59.) Ez a távolságtartás jól működő eszköznek bizonyul az anekdotikus kisforma megalkotásában, hiszen éppen az évtizedes késleltetés az, ami lehetőséget ad az immár közös, kollektív módon hozzáférhető történetfoszlányok, a mindenki által ismert családi, üzemi, gyermekkori stb. események, hogy ne mondjam, tipikus figurák szépirodalmi értelemben érvényes elbeszélői feldolgozásához.
Ki ne hallott volna már a gyárban/üzemben/erőműben elcsalható munkaidő praktikáiról, az üzemi raktárosról, aki munka hiányában idétlen találmányaival mulattatja a többi dolgozót, vagy az üzemből/téeszből literszám hazahordott festékről, amely családi házak egész sorának kerítését/kapufélfáját/ajtaját óvta meg az enyészettől. Vagy kinek ne volna ismerős - legalább hallomásból - a szocialista munkahelyekre önmagát befészkelő, minden elemésztő, végeláthatatlan unalom. Vagy akad olyan ember, aki ne ismerne legalább egy valakit, aki azidőtájt rejtélyes vagy esetenként egészen kézzelfogható módon előbb jutott hozzá a hőn áhított telefonvonalhoz és a hozzá dukáló fekete tárcsás ebonit készülékhez, vagy kétütemű Trabant kombihoz, mint a szomszédja, rokona, kollégája?
Világos tehát, hogy a megvalósult szocializmus legalább olyan élénk és működő anekdotakincset érlelt ki, mint mondjuk a századelő novellistája számára a dzsentri-világ. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy egy fiatal, a korszakot már legfeljebb hírből ismerő szerző érvényes módon legyen képes összekapcsolni ezt a gazdag anekdotakincset a magyar novella - nagyon is megújítható - klasszikus formai hagyományával. Falvai Mátyásnak a Gépindák című novellaciklusban alighanem ezt műveletet sikerült végrehajtania.
Az más kérdés, hogy a recenzens részéről mennyire termékeny az anekdotikus novellaforma megújításának efféle szociológiai illetve mentalitástörténeti megközelítése. Valószínűleg kevéssé. Ami azonban a ciklus anekdotikus elbeszélői stratégiáinak elemzését illeti, félő, hogy nem jutna tovább a lecke akkurátus és pontos felmondásánál, minekután az elbeszélés módozataiban itt aligha fedezhető fel a lényegszerű újdonság.
Tulajdonképpen megkapó az az igyekezet, amellyel az elbeszélő a referenciális olvasat lehetőségének igyekszik gátat vetni. A ciklusban szereplő elbeszélések helyszíne a Bánánd névvel jelölt település természetesen fiktív hely, amely azonban könnyen azonosíthatóvá válik. A Présház című szöveg maga ad kulcsot a referenciális olvasathoz, amikor ugyanis - véletlenül-e? - a település, az egyik mondatban Bánhida (60.) néven szerepel, míg pár oldallal odébb ugyanaz az elbeszélés visszatér a korábbi szövegekben alkalmazott Bánánd (64.) elnevezéshez.
Amíg a Gépindák-ciklus a finom jellemábrázolásnak illetve a szereplők közötti viszonyrendszerek elmélyült ábrázolásának éppen az anekdotikus forma miatt nem válhat terepévé, addig a második széria, a Hiányvariációk öt elbeszélése többek között ebben a tekintetben mutatja fel a szerző elvitathatatlan tehetségét. A bordélyüzlet című szöveg például két tizenkilencedik század végi internátusbeli kamasz fiú barátságáról és a női testtel való első, szenzációs találkozásáról mesél, olyan intenzitással, a jellemábrázolás olyan erejével, amely párját ritkítja a kötetben. A kötetkompozíciónak azonban talán a legkiemelkedőbb darabja a Zapatu című elbeszélés, amely szintén két fiatal férfi barátságának izgalmas epizódját meséli el. Az egyes szám első személyben megszólaló narrátor és a másik szereplő álmaikat mesélik egymásnak, mintegy unaloműzés gyanánt. Nos, itt, ebben az elbeszélésben szembesülhetünk leginkább Falvai Mátyás kivételes elbeszélői fantáziájával, s a narrátor mindemellett egy generáció - amely az én generációm is - ordító hiányélményéről ad szokatlanul pontos látleletet.
