Hirano Kohta: Hellsing 2.-3.
Mangafan Kiadó, 2008, 194 és 200 oldal, 2000 Ft.
Mostanában nagyon divatba jöttek a vámpírok. Nemcsak Stephanie Meyer tetralógiája kapcsán állítom ezt, akárhányszor megyek (futok) a metrólépcsőn, minden második plakát valamilyen vámpíros könyvet hirdet, kellően vonzó (vagy inkább étvágygerjesztő…) hölgyekkel, férfiemberekkel és nyakszirtekkel.
Az is feltűnő, hogy míg a vámpírok eredetileg ijesztő, gusztustalan, kártékony és kipusztítandó lények volnának, az utóbbi tíz-tizenöt évben egyre többen választják a kérsz-kapsz módszert (magyarul készen kapják a vért, nem kell elejteniük hozzá embert) abnormális táplálékfelvételük biztosítására, így sikeresen asszimilálódnak az emberi társadalomba. Így tesz például Buffy, minden idők legszőkébb vámpírvadászának szerelme, a sármos Angel, de ha már mangákról van szó, említhetnénk a tematikus csatornán tavaly vetített animesorozat, a Blood+ Saya nevű főhősnőjét, aki szintén vérátömlesztéssel táplálkozott (bár ő az emberi eledelt sem vetette meg, aki látta, biztos emlékszik, hogyan habzsolt be egy hadseregnek elegendő sült húst). És Saya is szép volt és kedves, és ő is romantikus viszonyokba bonyolódott. Halandóval (is), persze, hogy a különböző létformák közti kapcsolatteremtés buktatóit meg eleve halálra ítéltségét se felejtsük el.
Tehát a vámpírtörténetek manapság puszta horrorból romantikus szerelmi történetekké váltak (vagy vezessük be a romantikus horror definícióját, mert szerintem a fantasy mint műfajmegjelölés nem sokáig lesz elegendő). Hirano Kohta vámpíros mangája, a Hellsingneknem sok köze van a fentiekhez; igaz, a jelenleg magyarra fordított kötetek Japánban tíz éve jelentek meg, vagyis aligha vádolhatom a szerzőt azzal, hogy csupán követi a vámpírtrendet.
A „jó” (zacskós vérrel élő) vámpír figurája azonban a Hellsingben is jelen van, lássuk mindjárt a főhőst, Alucardot, vagy zöldfülű csatlósát, Victoria Serast. A jót meg azért tettem idézőjelbe, mert Alucard csak olyan értelemben jó, hogy a jó oldalon áll. (Elnézést a szörnyű tautológiáért, megvan rá az okom.) Ő inkább tapasztalt, bölcs és cinikus, és tudja, hosszú távon mi éri meg neki. Már a első kötetből kiderült, hogy fajtársai nincsenek tisztában azzal, hogy ha nem tudnak mértéket tartani, a táplálékuk is elfogy. Különben semmi érzelgősség, vagy erkölcsi tanulság, Alucard lő, üt-vág, mészárol, ahol és ahogyan kell, és voltaképpen ezek a véres akciójelenetek alkotja a Hellsing 50%-át; szóval Alucard inkább ontja, mint issza a vért.
A másik 50% a dialógusok, melyek többnyire komoly összeesküvésekről, emberiséget és főleg nyaki ütőereket fenyegető szerveződésekről szóló suskusok. A háttérben pedig többnyire valós történelmi-politikai eseményeken és csoportosulásokon alapuló bandák állnak: jelenleg a náci Németországot támasztotta fel a szerző, de a Vatikánról is kiderül egy s más. Az eredmény pedig olyan zavaros történelmi-ideológiai badarság, amin maximum jókat röhöghetünk, elmélkedni rajta vagy bármi mélyebb, rejtett tanulságot belemagyarázni nem sok értelme volna.
Mindezt a lehető legkevesebb rosszindulattal mondom, hiszen Hirano Kohta körülbelül ennyire veszi komolyan a történetet, de a manga műfaját és saját magát sem kíméli. A kötetek végére biggyesztett önironikus „utóiratok” számomra igazi csemegék: ezekből válik nyilvánvalóvá, hogy a mangakának senki és semmi sem szent, éppúgy viccel a pornóval, mint a nácikkal, vagy kényére-kedvére trágárkodik, mit számít, hogy fiatalkorúak is olvassák a köteteket – de ne legyünk már álszentek. Kezdek arra hajlani, hogy a Hellsing inkább paródia, mint a Drakula-történet egy interpretációja.
