Egy szótár összeállítása még ma is körülményes munka, pláne egy olyan értelmező szótáré, amely a szavak legkorábbi rögzített jelentéséig visszamegy, majd korokon átívelve mutatja be a nyelv történelmi fejlődését. Most ugorjunk vissza a modern, számítógépek vezérelte korunkból közel kétszáz évvel korábbra, és gondoljunk bele abba a csaknem lehetetlennel felérő vállalkozásba, amelybe 1857-ben a londoni Filológiai Társaság belefogott, hogy feltérképezze az angol nyelvet. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ekkora volumenű feladathoz kevésnek bizonyulnak, így önkénteseket toboroztak brit birodalomszerte, hogy segítsenek a különböző korokból származó idézetek összegyűjtésében.
Soha senki nem gurított fejeket a templomlépcsőről - azt Mel Gibson találta ki - Könyves magazin
ámulatos és megrázó portré egy olyan Amerikáról, amelyet eddig csak kevesen láttunk. Tommy Orange regénye nem véletlenül töltött megjelenése óta tizenhat hetet a New York Times bestsellerlistájának élén. Egy olyan hang szólal meg benne, amelyet még sosem hallottunk: fehéren izzó és elsöprő erejű.
Két évtizeddel később még mindig csak az adatgyűjtésnél tartottak, amikor az Oxford University Press elvállalta a szótár kiadását, szerkesztőjüknek a társaság autodidakta skót nyelvészét, James Murrayt kérve fel. Murray asszisztenseket toborzott és egy fészert alakított át munkahellyé, ahol az idézeteket éjt-nappallá téve ellenőrizték és katalogizálták. Hihetetlen mennyiségű postai küldemény érkezett hozzájuk nap mint nap. A szótár legeredményesebb önkéntesének egy W.C. Minor nevű férfi bizonyult egy berkshire-i faluból. Többször is ő, illetve sajátos idézetkövetési rendszere lendítette tovább a kutatást, ha Murray csoportja egy-egy szónál megfeneklett. Amikor Murray meglátogatta Minort, hogy megköszönje neki kitartását és jelentős hozzájárulását a munkához, megdöbbent.
A férfi őrült gyilkosként tengette életét a Broadmoore nevű elmegyógyintézetben. Dr. William Chester Minor az amerikai polgárháború veteránja és áldozata is volt egyben. Katonai sebészként megszámlálhatatlan borzalomnak volt a szemtanúja, és hát igen, az elkövetője, amelytől megbomlott az elméje. Minort saját démonai kísértették, és egy ilyen alkalommal Londonban lelőtt egy ártatlan embert. A bíróság beszámíthatatlannak minősítette, és elmegyógyintézetbe záratta. Szinte gyógymóddal ért fel számára Murray hatalmas vállalkozása, és egyre terebélyesedő könyvtára szolgáltatta hozzá az alapanyagot. Ideje pedig volt bőven.
Simon Winchester azonos című regényének megfilmesítési jogai a könyv megjelenését követő évben, 1999-ban elkeltek, mégis több mint 15 évet kellett várni rá, mire mozgókép született belőle. Mel Gibson nézte ki magának, a rendezői széket végül mégis felcserélte az egyik főszereppel, a direktori teendőket pedig az Apocalypto forgatókönyvét is jegyző Farhad Safiniára bízta. A folytatást tekintve talán jobb lett volna, ha nem ez lett volna Safinia első rendezése.
Sean Penn keményen nekimegy Trumpnak az első regényében - Könyves magazin
A kétszeres Oscar-díjas Sean Penn első regénye, a Bob Honey Who Just Do Stuff (szabadfordításban: Bob Honey, aki csak úgy csinál dolgokat) címmel nem lesz teljes újdonság: Penn a Pappy Pariah álnéven írt és narrált 2016-os hangoskönyvét bővítette regénnyé.
A film 25 millió dolláros büdzséjéből és a forgatási napokból kiszaladt stáb még néhány Oxfordban játszódó jelenetet szeretett volna felvenni az autentikusság kedvéért, ám a pénze után futó produkciós cég ehhez nem járult hozzá. A 2016-os forgatásnak így csúnya összeveszés lett a vége, amelynek eredményeképp mind Gibson, mind a rendező Safinia otthagyta a produkciót. Amikor azonban megtudták, hogy a cég mégis összevágta az alapanyagot és bemutatóra készül, bírósági úton próbálták meghiúsítani a dolgot. A bíróság a cég javára döntött, így a két évig a polcon porosodó The Professor and the Madman Gibsonék legnagyobb bánatára 2019-ben mégis forgalomba került. Safinia azonban még kreditet sem kapott a stáblistán: a rendezőnél egy fiktív név, P.B. Shemran látható.
James Murrayt Mel Gibson kelti életre a filmben, és a vágóollónak köszönhetően kissé háttérbe is szorul a figurája. Ezt leszámítva Gibson remekül megbirkózik a szereppel, és működik a kémia közte és az őrült Minort alakító Sean Penn között. Murray különc figura volt, aki sosem tudott igazán beilleszkedni az egyetemi életbe. Hozzájárult ehhez a filmben is nagyszerűen megragadott kultúrsznob miliő; a kollégái egyetemi végzettség híján lenézték őt. Kissé esetlenül mutatja be a produkció a magánéletét, kihagyott ziccer a feleségét alakító Jennifer Ehle tehetségének kihasználatlan potenciálja.
Ezzel szemben Sean Penn őrülete szinte beragyogja a vásznat; olyannyira, hogy idővel magát a szótárat is elhomályosítja.
A The Professor and the Madman tulajdonképpen Dr. Minor filmje; akkurátusan lépkedünk végig életének eseményein a bűnbeeséstől a megváltásig: a gyilkosságon, a pszichózisát elmélyítő bűntudaton és az áldozatának özvegyével való rendhagyó kapcsolatán. Társaival ellentétben minket nem kell folyvást emlékeztetni, hogy egy őrülttel állunk szemben, mert Penn előszeretettel csapong a különböző végletek között; mi több, már-már túl is játssza a megveszekedettet, amivel hiteltelenné teszi a barátságot és a szerelmet. Különösen az utóbbit érezzük megalapozatlannak: az özveggyel összevágott jelenetei rövidek és kevéssé átérezhetők egy romantikus szálhoz. Bár kétségtelen, hogy ez az érzelmi vonulat számos történést logikailag alátámaszt. De miért is keresnénk logikát az őrületben?
Ha már őrület: Minor pszichiátriai kezelése során több furcsa vizsgálattal is szembesülünk. Egy ízben a frenológia (ál)tudományát alkalmazva az emberi koponya vizsgálatával próbálják megfejteni a páciens pszichológiai jellemzőit. Egy másik jelenetben feltűnik egy nyugtatószék, amelyhez a beteget mozgásképtelenül kikötözték, hogy megtörjék a pszichéjét. Szintén ez utóbbit szolgálja a filmben visszatetszést kiváltó hánytatás is: a kezelési stratégia részeként a beteget fizikailag legyengítették, hogy nyugodttá és kezelhetővé váljon. Ezek az embertelen módszerek a korabeli kezelés szerves részét alkották.
Az őrült és épelméjű között nincs is akkora különbség - Könyves magazin
Adam Foulds receptje szerint egy jó regényhez számos eredeti karakter szükségeltetik, érdekes emberi sorsok, lírai elbeszélésmód, no meg némi nyersesség – ez utóbbi bárhol könnyen beszerezhető. A siker érdekében rendkívül fontos, hogy a hozzávalókat egy elmegyógyintézetben érleljük.
Az elmebeteg amerikai megmentése a kor pszichoterápiás "áldásaitól" végül csak kitakarja a képből az értelmező szótárat, de annyi baj legyen! Az eredetileg négy kötetre tervezett, tízéves szótárprojekt végül hét évtizedet ölelt fel és tizenkét kötetre hízott. Sem a nyakas skót, sem az őrült amerikai nem élhette meg az összes kötet 1928-as megjelenését. A szótárszerkesztés esetében az általános axióma hatványozottan igaz: sosem érhet az ember a végére, csak abbahagyni lehet. A folyamatosan változó nyelv erről gondoskodik.
