Adam Foulds receptje szerint egy jó regényhez számos eredeti karakter szükségeltetik, érdekes emberi sorsok, lírai elbeszélésmód, no meg némi nyersesség – ez utóbbi bárhol könnyen beszerezhető. A siker érdekében rendkívül fontos, hogy a hozzávalókat egy elmegyógyintézetben érleljük. Az Eleven útvesztő a leírtakat pontosan követve született meg, és bár nem könnyen emészthető, fogyasztásra mindenképp ajánlott.
A Booker-díjra is jelölt regény többféle befogadási lehetőséget kínál, és erénye, hogy egyik sem okoz csalódást. A kiindulópont már önmagában kellemesen borzolja a kedélyeket: az olvasó egy elmegyógyintézet mindennapjaiba nyer bepillantást, annak minden szennyével és pátoszával.
Adam Foulds: Eleven útvesztő
Fordította: Bényei Tamás, Gondolat, 2016, 243 oldal, 3400 HUF
A mű számos szereplő sorsát tárja fel, akik ilyen-olyan okokból élnek az őrültek háza és az azt körülvevő erdő vészjósló ölelésében. Megismertet minket az intézményt vezető orvos családjának életével, betegek és ápolók mindennapi küzdelmeivel, képet kapunk a XIX. századi Anglia egyik mikrokozmoszának helyzetéről. Mégsem érezzük túlontúl nyakatekertnek vagy kuszának az útvesztőt, a számos egyéni sors és a szerteágazó történetvezetés végül egységes képet rajzol.
Külön csemege, hogy két korabeli angol poéta is jelentős szerephez jut a lapokon, egyikük az elmegyógyintézet lakója, a parasztköltő John Clare, másikuk a még ismertebb Alfred Tennyson, akinek bátyja szorul orvosi segítségre mélakórja miatt. A próza líraisága, amely az egész regényre jellemző, különösen akkor bontakozik ki hosszas szóvirágok képében, amikor a költők valóságát tárja elénk a narrátor. A költők mellett egyébként a regényben kulcsfontosságú szerepet betöltő intézetvezető, Matthew Allen is valóban létező személy volt.
Az élvezetes történetvezetés és az élettől kölcsönzött szereplők nyújtotta valóságélmény mellett a könyv legnagyobb ereje az elbeszélésmódjában rejlik. Az egyes szám harmadik személyű narrátor a mindentudó elbeszélő pozícióját adja fel azért, hogy mindig az aktuális főszereplő (az adott szemelvény főhőse) bőrébe bújjon, az ő szemüvegén keresztül láttatva a történéseket, ezzel számtalan szubjektív igazságot állítva egymás mellé. Az elbeszélésmódnak ez a szépsége különösen akkor megkapó, amikor egy jeleneten belül vált szemszöget, vagyis szubjektív igazságot a narrátor. A kivételt ez alól Simon jelenti, aki nem is kap saját hangot, és minden helyzetben a félkegyelmű eposzi jelzőt hordozza magán. Ezzel pedig Simon elvezet bennünket a regény egyik legérdekesebb kérdéséhez.
Az őrültség tematikája régóta foglalkoztatja a művészeket, legyen szó irodalomról, festészetről, vagy mozgóképi ábrázolásról. Gyakorta találkozunk olyan felfogással, amely szerint az elmebetegek rendkívül hasznos tagjai lehetnének a szociális rendszereknek, mivel a berögzült és kártékony társadalmi tabukat kérdőjelezik meg. Mi a különbség elmebeteg és józan polgár között? A kérdést Foulds is felteszi, a szubjektív igazságokkal való játék és a szereplők sorsának alakulása pedig elhomályosítja a két csoportot elválasztó éles határokat. Ha nem is relativizálja az elmebeteg fogalmát, azt azért egyértelművé teszi: őrült és épelméjű között korántsem annyira könnyű különbséget tenni, az meg végképp nem biztos, hogy utóbbi csoportba tartozók objektíve logikusabb döntéseket hoznak. És itt lép a képbe Simon. Ő az egyetlen, aki valóban félkegyelmű, mert annyira egyszerű teremtmény, hogy nincsen saját, összetett valósága, vagyis igazán csak attól válik őrültté, hogy nem képes szubjektív igazsága mentén cselekedni. Ezzel a gesztussal pedig a narrátor mintha megítélt volna az őrülteknek egy büntetőt a sémákban értelmező józanság elleni mérkőzésen.
Szerző: Arany Ariella
