Niccoló Ammaniti: Én és te
Európa Könyvkiadó, 2012, 148 oldal, 2900 HUF
Első blikkre megtévesztő lehet Niccoló Ammaniti kisregényének címe, évődő szerelmesek helyett azonban egy sokkal komplexebb, valóban elgondolkodtató, ugyanakkor fájóan kibontatlan történetet kapunk.
Lorenzo tizennégy éves, és csak látszólag éli a felső-középosztálybeli gazdag olasz tinédzserek hétköznapi életét. Mert lehet, hogy kapucnis pulcsit húz, meg beáll focizni, és robogóval jár suliba, de mindez csak mimikri, a túlélés egyetlen lehetséges módja. Ahhoz ugyanis, hogy aggódó szülei ne rohanjanak vele állandóan a pszichológushoz, muszáj beolvadnia a nagy masszába, még akkor is, ha ez szinte fizikai fájdalmat jelent a számára. És amikor már nem bírja tovább, egyszerűen kivonja magát a forgalomból: egyhetes illegalitásba vonul, miközben a szülőknek azt hazudja, hogy osztálytársaival síelni megy.
Playstationnel és Stephen King-regényekkel körülbástyázva saját házuk pincéjében húzza meg magát, miközben szülei néhány emelettel feljebb élik szokásos mindennapjaikat. Ennél távolabb azonban talán már nem is lehetne tőlük: „Isteni dolgom van. Ha mindig hoznának kaját meg vizet, itt tölthetném az egész hátralévő életemet. Vagy ha börtönbe kerülnék, és magánzárkába tennének, az lenne az igazi Kánaán!” Érzékeny, elkényeztetett, ego- és anyacentrikus kölyök, aki nem tud se leválni, se beilleszkedni, és igazából nem is akar.
Az önkéntes izolációt sem élvezheti azonban sokáig, megjelenik ugyanis ritkán látott, ám ezúttal láthatóan komoly segítségre szoruló féltestvére, Olivia, ezek után pedig nem csak a kényelmes egyedüllétnek lőttek, de – mindennek tetejébe – Lorenzónak még nagyon hirtelen fel is kell nőnie. Ő az, akinek ezúttal olyan döntéseket kell hoznia, melyek nem a saját jó közérzetét, hanem egy kívülálló biztonságát szavatolnák. Ki kell törnie abból a dermedtségből, mely eddig mindig megóvta attól, hogy végre tényleg csináljon is valamit.
Niccoló Ammaniti kisregénye a megjelenését követően szép karriert futott be, olyannyira, hogy Bernardo Bertolucci közel tíz év kihagyás után éppen az Én és te megfilmesítésével tért vissza tavaly Cannes-ban. Nem meglepő, Ammaniti prózája ugyanis annyira szikár, lényegre törő, mégis puzzle-szerű (a szerző előszeretettel él a kihagyás, sejtetés módszerével), ami szinte felkínálja magát: tessék, itt vagyok, vigyetek már színre!
És aztán jön a rendező, utána a színészek, a sminkesek és a kellékesek, és szépen kitöltik azokat a lyukakat, amiket Ammaniti maga mögött hagyott. A kötet legnagyobb hibája pedig talán éppen az, hogy a melót maga helyett olvasóival végeztetné el, ahhoz viszont, hogy ez igazán működni is tudjon, már nem ad elegendő alapot. Karakterei sokszor vázlatosak, áttetszőek, és különösek a testvérek közötti interakciók hiteltelenek, és életszerűtlenek. Ami csak azért kár, mert a történetben magában minden benne van, amitől ez a könyv még akár briliáns is lehetett volna, Ammanitinek viszont mintha egyszerűen nem lett volna kedve jobban elmélyedni Lorenzo univerzumában.
Mert mindent összevetve akármennyire is megrázó a két gyerek története (Olivia a cselekmény idején hiába huszonhárom éves, lényegében cselekvőképtelen, és ha mégis döntésre szánja el magát, az csak és kizárólag a saját érdekeit szolgálja), amit Ammaniti nyújtani tud nekünk az tulajdonképpen csak a kóstoló. A főfogás azonban ezúttal sajnos elmarad.
