D
Stephen King: Danse MacabreEurópa Könyvkiadó, 2010, 644 oldal, 2975 Ft.
Ez a könyv már tizenöt évvel ezelőtt sem volt jó, akkor olvastam először (ettől függetlenül a magyar kiadás lezárása valaminek: most, hogy a Danse Macabre nálunk is megjelent, nincs több kiadandó korai King.) Az igazság egyszerűen az, hogy nem King a megfelelő ember a feladatra: marketing szempontból én elhiszem, hogy óriási ötletnek tűnk a bestsellerírók bestsellerírójával megíratni választott műfajának, a horrornak a történetét, mindössze annyi a bibi, hogy a Danse macabre-nél szinte csak jobb műfajtörténeti áttekintések léteznek.
Szörnyű katyvasz az egész, a gerincét csak sejteni. King össze-vissza csapkod, rendszernek csak halvány nyoma. Azzal a bizonyos Big Mac-allegóriával, amelyre állandóan hivatkozik, mint a munkásságát legjobban jellemző hasonlatra, a Danse Macabre vonatkozásában valóban egyet lehet érteni: King feltárja az ízlését, amely ha nem is kispolgári - horrorrajongóval kapcsolatban ezt a jelzőt használni oxymoron lenne - de unalmas és amennyire lehet, mainstream. Hivatalosan a könyvnek 1950-től 1980-ig terjedő műfaji áttekintésnek kellene lennie (már ez az önkorlátozás is óriási hiba, az önszabotálás gyönyörű példája), ám King a horror amerikai ágán kívül mintha semmit nem ismerne: európai, ázsiai alkotókról, alkotásokról szinte szó sem esik (Dario Argento egy mondatot kap? Fulcit meg sem említi? A japán szörnyfilmek néha előkúsznak a szövegben, de rögtön meg is feledkezik róluk, ésígytovább, ésígytovább, ezek csak cseppek a hiányosságok tengerében.) Nem, ez nem műfaji áttekintés, hanem a Kinget ért hatások összegzése. Egy nagyon behatárolt spektrummal rendelkező visszaemlékezés.
Az is poén, hogy ha már az 1950-től 1980-ig terjedő időszakot választja a könyv témájául, akkor miért tölt 150 oldalt a Frankenstein, a Drakula és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde kielemzésével? Persze a válasz nyilvánvaló, ezek a modern horror irodalmi alapjai, de akkor meg felesleges az időintervallum erőltetése!
A könyv egyetlen használható része az utolsó traktus, ahol jelentős modern amerikai horrorregényeket elemez. Itt érződik igazán, hogy King irodalomtanárként kereste a kenyerét, a recenziói (bár ezek részletesebbek, mint holmi recenziók) tele vannak érdekes meglátásokkal, mindenesetre többel, mint a filmes és televíziós szekciók. Itt még az ezerféle felesleges irányba elkalandozó stílusa sem olyan idegesítő, mint a könyv korábbi fejezeteiben (a korai szerkesztői a regényeiből ezt a mórikálást kiirtották, persze a bevezetőiben azért már akkor is bennmaradt, szerencsétlenségünkre.)
