Keresztes József: Egy asszony érintése
Kortárs Könyvkiadó, 2009, 160. o., 2000 ft
Keresztes József frissen megjelent novelláskötetének tematikája a nők-szerelem-halál szentháromsága köré épül. Nem, nincsen neki semmi köze Woody Allen fanyar-ironikus világához, vagy Remarque komolykodó-(ál)filozofálgató háborús love storyjaihoz: a hősök a Kádár-rendszer pocsolyaszagú Magyarországán tengődnek, kétségbeesetten kaparva, mint a kurta a közmondásban, egy morzsányi boldogság után a mi kis félreeső szemétdombunkon, és szőnek a tisztább, szebb életről valóra nem váltható álmokat.
Hangsúlyozott a korszak a maga jellegzetes toposzaival, eszközeivel: olvashatunk Skodákról, Centrum Áruházról, munkásőrökről, Szabad Európa Rádióról. Mindez azonban csak háttér, kellék: a történelem és a politika sorsalakító súlya szinte teljesen hiányzik, helyette a megfoghatatlan Fátum befolyásol előzményt és utóéletet, uralja a hősök múltját és jelenét – szinkronban a bántóan közhelyesre sikeredett címmel. Ez a legszembetűnőbben a „Lady X”- ben érhető tetten, ahol hamisítatlan noir-hangulat uralkodik. Keresztes viszonylag jól működő atmoszférát teremt, szinte filmkockákként peregnek előttünk a fekete-fehér képsorok, az esőáztatta nagyvárosok jéghideg fényű neonlámpákkal (ami persze akkor még nemigen volt nálunk, de odaképzelhető), a tépett arcú, alkoholszagú, magányosan bolyongó férfialakok, és természetesen a femme fatale.
A kevésbé sejtelmes figurák, Keresztes áldozat-női (a Férfi belosztály prostituálódó ápolónője, vagy a pékné, a talán legfigyelemreméltóbb, az „…Átkozott gyötrelem…” gyilkossá váló és öngyilkosságba menekülő tragikomikusan szánandó karaktere), bár sok tekintetben jellegzetes Kádár-kori típusok, valójában a kortól el-, és az univerzalitásban feloldott általános ballépések, szerencsétlen körülmények, végzetes vonzalmak áldozatai. S bár a miliő az utolsó novellában a jelenbe helyeződik, és felszaporodnak a múltfeldolgozásra tett kísérletként is értelmezhető rendszerkritikus megjegyzések, valójában itt is a Női Sors ábrázolása, és nem valamilyen historikus vagy politikai üzenet közvetítése a szöveg célja.
Ehhez képest (vagy ennek megfelelően) az írások többségének stílusa régimódi, sőt, sokszor kifejezetten kopottas. Ha nem látnánk a kiadás évét a saját szemünkkel, no meg a korra utaló félreérthetetlen adatokat, azt hihetnénk, nem is 30-40, de legalább 60-70 évvel ezelőtt születtek az írások, mondjuk Erdős Renée kor- és fegyvertársaként (leszámítva a szexuális aktusok nyers naturalizmusát és néhány, brutalitásával sokkoló leírást – de hát volt nekünk Csáth Gézánk).
A struktúrát általában csak az imádság tartja össze, annyira laza és bizonytalanul összerakott. Sok a szóismétlés, a pongyola megfogalmazás, nem kis meglepetésre: számtalan nyelvtani hiba (nem tudni, a szerző vagy a kiadó követte-e el őket). A hősök gyakran meghökkentő váratlansággal jelennek meg és cselekszenek az elbeszélések különböző pontjain, aztán ugyanolyan motiválatlan módon tűnnek el, ahogyan felbukkantak. A tanácstalankodás sokszor a fabula dekódolásánál a legnagyobb: egyes novelláknál még azt sem tudtam eldönteni, miről is szólnak egyáltalán. A Holló a hollónak például rövid terjedelme dacára egy műfaji hibrid a javából, a félvállról vett történetkezelésért cserébe viszont nem kárpótol csillogó stílus, lehengerlő jellemábrázolás vagy akár csak egy kellemes kis lektűr sem. A szerzői toll laza mozdulattal kanyarítja főhősnek Richard Burtont és Elizabeth Taylort, akikről némi bulvárízű bevezető után mélypszichológiainak szánt jellemzést ad, majd minden magyarázat nélkül két, a sztárpár kirablását tervezgető arab bűnözőre tereli át a figyelmünket. De ez sem elég, a krimiszálat félúton ejtve ugyanis akciófilmes autós üldözés következik, a zárlatban pedig ismét a színészházaspárral találkozhatunk idilli vadászjelenetben.
