Stephen King-sorozat, 2. rész: Christine. Európa kiadó.
King nagyszerű korai regényei közt két remekmű van: a HOLTSÁV és a CHRISTINE.
Általában a ZABHEGYEZŐ az a vonatkozási pont, amelyre a huszadik század amerikai irodalmában vissza szoktak hivatkozni, mint a fiatalkori angst legtökéletesebb leképezésére. Hadd gáncsoljam el ezeket a műértőket: King hidegfejű, a tinidolgok valódi állásával száz százalékig tisztában levő rettenete hatásosabb, okosabb és brutális őszinteségében pusztítóbb, mint Salinger klasszikusa.
Bár az összehasonlítás sántít talán: míg Holden Caulfield egy eszme, egy piedesztálra emelt tinédzser-idea, aki ebben a formában a valóságban soha nem létezett, Arnie Cunningham a megtestesült passzív realitás, legalább is egy bizonyos pontig. Tizenhét éves koráig ő az iskola homokzsákja, őbelé törli lábát mindenki, őt ütik, őt verik, ő a nyamvadt szar, akin mindenki kitöltheti a mérgét ("minden iskolának van egy ilyenje", bizonyám, nálunk is volt, és a mai napig megáll bennem az ütő, ha arra gondolok, hogy nem segítettem rajta. A gyerekek állatok - a civilitás, az tanult tulajdonság). Tizenhét év kívülállóságával, magányával a szívében akad rá arra, ami ugyanolyan elhagyatott és ugyanakkora csődtömeg, mint ő maga: egy rozsdamarta vén roncsra, a nagy kurvára, az 1957-es kiadású Plymouth Fury autóra, Christine-re.
Kettejüknek (mert hisz a kocsi él, ezt mindenki jól tudja, ja, spoiler) ez a szimbiózisa adja a regény perverz alapját, de hasonló vámpírlét jellemzi a könyv egyéb szereplőinek viszony-univerzumát is. Arnie-nak ugyebár szüksége van Christine-re, ahogyan szüksége volt egészen addig egyetlen barátjára, Dennisre, aki valamennyire azért elviselhetővé tette a gyermekkorát. De Dennisnek is szüksége volt Arnie-ra, aki szerencsétlenségével, elesettségével értelmet adott gyerekéveinek - Arnie pátyolgatása formálta a fiú karakterét, tette azzá, akivé lett. Arnie szüleinek szükségük van a gyerekük feletti uralkodásra, hogy az idő múlását, a halál elkerülhetetlenségét maguk elől is el tudják hazudni. A kocsinak és szellemgazdájának meg persze kell a fiú, az életereje, a fiú nője, a fiú nőjének pinája, stb., stb. "Everybody needs somebody", az hótziher, csakhogy nem mindíg önzetlenül. Sőt, szinte soha.
"Bro's before ho's", ez is egy kurva nagy hazugság, viszont közelebb jár az igazsághoz, hogyaszongya: "nőben, pénzben, kártyában nincs haverság". King is tudja ezt jól. mert kössön bár össze egyeseket sok évnyi barátság, Arnie kész mindenen és mindenkin keresztülgázolni a csajáért (aki egy kocsi, de ez most ne zavarjon senkit), és az egykori haverja sem habozik különösebben összeszűrni a levet Arnie hús-vér ex-barátnőjével. A regény ugyan eljátszik néha a nosztalgia gondolatával, főleg a hangulatfestés igénybevételekor (és mivel King ennek utánozhatatlan mestere, a hatás fantasztikus - manipulál nagyon, ezt vegyük észre, ám éppen emiatt olyan pusztító a katarzis), ám a szerző a pátoszt a legszükségesebb pillanatokban úgy rebbenti szét, mint valamely galambcsapatot. Csupasz hidegség van az emlékek alatt, amely emlékek valódisága persze szívfájdító, ahogy az is, ahogyan azok, akikhez kötődnek, megváltoznak. Éppen amiatt a Christine az árulás könyve.
Nem is tudom, hogyan lehetett volna még jobban megírni - néha azt hiszem, ha a horrort teljesen elhagyta volna belőle, és a mindennapos, pitiáner életszörnyűségekre koncentrál, akkor, esetleg (persze úgy nem lett volna belőle bestseller). Profánul szomorú ez a könyv, baszott nagy igazságokkal. Óriási hiba kihagyni.
Ez az új borító, ez viszont szörnyű.
