Alan Hollinghurst: A szépség vonala, fordította: Berta Ádám
Scolar Kiadó, 2011, 488 oldal, 2933 HUF
„Igennagyon" tetszik – mondaná Nick, ha a Pontyhátív magazin első s egyben utolsó, igényesen tervezett példánya helyett saját megteremtője regényének magyar nyelvű kiadását tartaná kezében. Az Oxfordon végzett fiatal esztéta kifinomult ízlésének is megfelelne a regény külcsíne, a tekintélyes, feketén áthúzott kígyó és ponty szépségvonala. S ez végigtekerődzik a történeten is, a vonzódás-vágyódás a széphez, legyen az egy antik bútor a Vaslady gazdag toryjainak fényűzően berendezett házaiban, az angol parkok nyári-őszi kitárulkozása vagy éppen egy tökéletes férfitest. De ez nem a keatsi „a szép igaz s az igaz szép"-tétel alátámasztása. A Nicket körülvevő világban a tárgyak fenségessége megmarad, azon kívül viszont minden rothadásnak indul a regény történetének négy éve alatt, amíg a még be nem avatódott modern kori Julien Sorel az örök kívülrekesztettség biztos tudatával válik bennfentessé.
Az angol Man Booker-díjas író azt a regényt írta meg, melyre mindannyian várunk a kortárs magyar prózában: korabeli, éles társadalomkép a politikai elit gyarlóságaival, a kor aktuális, meg nem oldott problémáival – ez a nyolcvanas évek második felének Angliájában a drog, a homoszexualitás és az alattomosan terjeszkedő AIDS –, a fiatalok útkereső bolyongásaival, a „milyen példát követhetnek?" állandósult kérdésével, a szerelem őszintesége-őszintétlensége kettősével. Nickkel vezet minket, általa láttatja némelykor a rejtettet is Hollinghurst, miközben főhősének útkeresését, jellemének ellentmondásos alakulását is szemlélhetjük tárgyilagosan, kívülről. Mindez igen-igen erős szövegben, elegáns megoldásokkal tárul elénk.
Rá kell hangolódnunk az író stílusára; ez nem könnyed attrakció: rá kell csavarodnunk mondataira, melyek egyszerre pompázatosak, mint egy motívum a rokokó komódon, s egyszerre súlyosak, mint Sztravinszkij zenéje. Könnyűség és nehézség, az ellentét a mű minden részletében jelentkezik. (Wagner vagy Strauss? Barokk vagy rokokó? A régiek igényes, komolyan kimunkált épületei vagy a maiak pazarul drága, de felszínes építkezése? A férfi vécék könnyű „szerelme", vagy az állandó bujkálást igénylő, alakoskodásra kényszerítő nehéz kapcsolat?) De ha már benne vagyunk ebben a világban, nehezen enged el. Gyönyöködünk nagyívű mondataiban, megkapó, olykor megremegtető leírásaiban – s aztán váratlanul a nyerseségtől, a durvaságtól, a szexualitás pőre megjelenésétől hőkölünk hátra. Briliáns, tán' még a Mester is elégedett lenne. A Mester – Henry James.
A csavar fordul egyet, A galamb szárnyai írója kevéssé olvasott nálunk, így külön ínyencségként kapunk ízelítőt a regényben a jamesi világból, a jamesi hangulatból, stílusból. Mindig örömteli olyan íróval találkozni, aki saját művén keresztül kíváncsivá tesz egy másik alkotó világára. Hollinghurst Nickje disszertációjában a 19. századi író stílusával foglalkozik, így az író megajándékozza olvasóját egy-egy Henry James-i kifejezéssel, szóösszetétellel; bevallva körülfonja mondatait a Mester ouvre-je. Az előd megidézése talán van oly intenzív, hogy becsukva a könyvet már bele is lapozunk valamelyik írásába.
„Kihez tartozol szépségesen?"– a regény második része kapta ezt a jamesi-hollinghursti címet. A kérdés súlyosan lebeg még körülöttünk sokáig a könyv elolvasása után. Kihez tartozik Nick, és kihez tartozunk mi, mindannyian? A bizonytalanság a bizonyosság. No meg a természet, a maga állandó változásával. Hogy is mondta Pilinszky? „Távoli, kétes tájakon készülődik a fájdalom." Hollinghurst pedig: „Az ég alkonyat utáni, nagy, fakó magasa, csipogó és elhallgató madarak, leküzdhetetlen magány, amely a múltból nyúlik elő, mint a lassan sötétedő kelet."
Szerző: Makszi
