„Riasztó álom egy esős éjszakán” – foglalja össze az Ulpius-ház a szerző szavaival a könyv lényegét. És tulajdonképpen alig lőnek mellé: valóban riasztó, hogy a szerző előszavában bevallott nagy álma, hogy író legyen, beteljesült, ez a könyv megszületett, lefordították, kiadták, és akad, aki elolvassa. Valahol egy őszinte és az emberiség érdekeit szem előtt tartó embernek le kellett volna állítani az Így éltem császár koromban előkészületeit. Bár nem áltatom magam azzal, hogy egyetlen ponyva megjelenésének megelőzése megmenthetne minket a minőségtelen könyvek özönétől.

 

Ha a címlapra kihelyezett szerzői idézet, vagy a fedő- és hátlapon vörös betűkkel világító, semmitmondó, egyszavas kritikusi idézetek nem tántorítanák eléggé elé a potenciális olvasót, akkor még mindig ott a már emlegetett előszó, mint egy csupa nagybetűs, villogó felirat: dobd el messze ezt a könyvet, nem éri meg azt a pár órát, amíg átnyálazod! Szu Tung, akinek arra nem futja, hogy valódi kutatások után egy történelmi(bb) témájú könyvet írjon, de lenyűgözi az ágyasok és az önkényes brutalitás gondolata, egy kitalált császári udvart teremt magának, ahol tiszteleghet ezek előtt. Habár „régi vágya, hogy Kína több ezer éves történelmének mély rétegeibe hatoljon”, marad inkább a felszínnél, és hangsúlyosan kéri az olvasót, hogy ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy történelmi regényt kapott kézhez: „a történelmi hűség latolgatása túl nagy terhet ró mind az olvasókra, mind rám”. Lássuk be: kedves, hogy ha már az olvasót tájékozatlannak és ostobának nézi, bevallja, hogy csak magából indul ki.

 

Ha valakit az előszó mégsem riasztana el, akkor vagy éppen neki való az Ulpius-ház mostani, alacsony színvonalú irányzata, és neki szólnak – az egyébként a könyvvel kapcsolatban egyedül dicséretre méltó – külső és belső borítón elhelyezett reklámok, vagy magas tűréshatárát kívánja még tovább edzeni, mondhatni lelki fakír. A további 320 oldalon ugyanis megerősítésre kerül minden, amit Szu Tung előszava alapján gondolnánk: az Így éltem császár koromban önkényes, felszínes, átgondolatlan fércmű. Akad benne néhány szerkesztési hiba, úgy mint névkeverés (belátom, a Tuan-ven és a Tuan-vu nevek megkülönböztetése nem olyan egyszerű…), gond a mondat elejének és végének összeegyeztetésével („A második büntetés neve a Halhatatlan Lovagol a Ködben nevet viselte”, 198. o.), párbeszéd-szerkesztési hibák – de nem ez az igazi baj a könyvvel.

 

Az igazi gond ott kezdődik, hogy az Így éltem császár koromban nem egészen olvashatatlan, és így nem tesszük le azonnal, hanem kénytelenek vagyunk szembesülni a többi hibájával is. Mivel a fordítás, feltehetően költségtakarékos megoldásként, nem az eredeti kínai, hanem egy angol verzióból készült, aligha adhatja vissza autentikusan Szu Tung stílusát, de az biztos, hogy a stílus nem elviselhetetlen, és csak egyetlen színvonaltalan „vers” van a könyvben, ami igazán zavarhat („Tuan-ven visszatér majdan / Leáldozik Tuan-paj napja”, 213. o.). Ez minden, ami a fordító szemére vethető, a többit azonban Szu Tungnak kell felróni.

 

Így az ő hibája, hogy a szereplők jelleme kidolgozatlan és ellentmondásos. A főszereplő, császárrá váló kisfiú hol hidegvérrel kínoztat, csonkíttat, gyilkoltat meg mindenkit, hol érzelgős, félős gyerek – a két tulajdonság közt azonban nincs feszültség, nem egy jellem két tulajdonsága, hanem két egymástól független attribútum. Féltestvérei, akiket örök ellenségnek tekint, rengeteg lelki és fizikai bántalmazás, megaláztatás után egyetlen rossz szó vagy bármiféle magyarázat nélkül elengedik, mikor legyőzik őt – holott korábban keresztbe tettek neki, ha csak tudtak. A többi szereplő pedig csak érdektelen, pár unalmas vonással megrajzolt alak. A könyv története átlátszó: a gyerekből császár lesz, felmerül, hogy egy hamisított végrendelet alapján nevezték ki – aztán persze kiderül, hogy valóban nem őt szánták császárnak. A könyvben körülbelül ötvenszer „jósolják meg”, hogy a birodalmuk hamarosan összeomlik, és „meglepő módon” csakugyan így lesz. A császár terhes ágyasa fél, hogy a többi ágyas eléri, hogy elvetéljen, befeketítik, és valóban így lesz – vége-hossza nincs tehát az ostoba dramaturgiai „fordulatoknak”. Mindezt összekavarodó idővel spékeli meg Szu Tung, az évek, napok száma, a hónapok egymásutánisága folyamatosan ellentmond az előző bekezdésnek. Mindez együtt pedig elegendő arra, hogy levonjuk a következtetést: az Így éltem császárkoromban átgondolatlan, élvezhetetlen könyv.