Philip K. Dick: A halál útvesztője
Agave Könyvek, Budapest, 2014, 208 oldal, 2880 Ft
Értékelés: A
Első mondat: Ez a munka is éppúgy untatta, mint a többi.
Phillip K. Dick már csak ilyen. Soha nincsenek könnyű válaszok, sem biztos támpontok, sem erős és határozott hősök. Csak nyomorult kisemberek vannak, akik szerencsétlenül botladoznak a megismerhetetlen, felfoghatatlan valóságok kusza labirintusában. Olyan cselekvésképtelenek a modern világ társadalmi, politikai, szociális, tudományos és vallási hálójában, mint Lovecraft karakterei a Nagy Öregek rettenetével szemben. Szinte mindegyik könyve erről, vagy legalábbis erről is szól, de talán egyik sem ragadja meg ezt a témát olyan hatásosan, olyan érzékletesen, mint A halál útvesztője.
Hogy miért, az részben a finálé relevációjának köszönhető, amit itt persze annak ellenére sem fogok lelőni, hogy a könyv óta megjelent bő négy évtizedben már számtalan sci-fiben lemásolták, így egy mai olvasó számára nem különösebben megrázkódtató. De az említett téma kiaknázása egyszerűen azért is olyan különösen erőteljes itt, mert Dick egészen a végletekig viszi az alkotóelemeit.
A történet szerint tizennégy kolonistát helyeznek át egy rejtélyes, Delmak-O nevű bolygóra – egyikül sem tudja, hogy mi célból, de az okok elvileg világossá válnak majd számukra, amint mindannyian megérkeznek a kijelölt planétára. Elvileg. Gyakorlatilag viszont nem. És nemhogy nem tudnak semmit, nemhogy teljesen magukra maradnak, nemhogy nem tudják elhagyni a bolygót, de ráadásul elkezdenek egyenként, különös körülmények közt elhalálozni.
Szóval a végletek: egy teljesen ellenséges, kiismerhetetlen környezet, amiről a szereplőknek fogalmuk sincsen (ahogy arról sem, hogy miért vannak ott egyáltalán), meghatározhatatlan külső erők kegyetlen, rejtélyes játéka, és egy Isten, aminek három manifesztációja jár az emberek között, tanácsokat és útmutatást adva – és ez még mind csak a kezdet.
A könyv igazi zaftját ugyanis a karakterek jelentik, és itt is végletekkel van dolgunk. Minden szereplő egy karikatúra, egy-egy minden esetben negatív jellemvonás gonosz kifacsarása. Ahogy az egyikük megjegyzi, egyetlen közös dolog van bennük: mindannyian értéktelen, használhatatlan emberi kudarcok. Önzők, kicsinyesek, büszkék, gyávák, őrültek, vallási fanatikusok és arrogánsak. És ezek az egymással együttműködni képtelen emberparódiák akarják kideríteni, hogy kik is ők, honnan jönnek, hová tartanak, és mi értelme van bárminek is a világon? Már-már horrorisztikus Tíz kicsi néger-felállásával A halál útvesztője meglehetősen nyomasztó és kényelmetlen könyv, ám a felszín alatt azért ezúttal is ott örvénylik a gonosz humor és a cinizmus.
Mert mint általában, Dick most sem tesz szívességet azoknak az olvasóknak, akik szeretnek azonosulni a szereplőkkel – ám az említett gyarlóságoknak az ember és a társadalom kortalan betegségeinek vizsgálatán túl ezúttal egy másik, plusz olvasatuk is van, ami csak a könyv végén válik világossá. Ami a cselekményt illeti, ezzel megkapjuk az áhított válaszokat – ami a többit illeti, nem kapunk semmit, és ez így van jól.
A halál útvesztőjét leginkább a vallási aspektusa felől szokás megfogni (Dick egy új Bibliát is kitalált ehhez a jövőhöz, aminek címe: Hogyan támadtam fel halottaimból szabadidőmben, és hogyan teheted meg te is), de a különböző hitek és nézőpontok szét- és egymásba csúszásának motívuma az íróra jellemző módon még átfogóbb kérdést vet fel. Mi az igazi valóság? Létezik egyáltalán olyan? És erre csak a csend felel. Phillip K. Dick már csak ilyen.
