Bach Szilvia: Az utolsó tánc – Meghökkentő novellák
Alexandra Kiadó, 2009, 165. o., 1999 ft
A groteszk arcú hölgy a kilencvenes évek elején sokaknak okozott emlékezetes perceket, amikor a Szeszélyes évszakokban magyar slágerek paródiáit adta elő és hozzá vicces fintorokat vágott. Én az 1990-es Humorfesztiválra is jól emlékszem, gyermekfejjel láttam, és szorítottam neki rendesen, hogy a sok pasi között, egy férfispecifikusnak tartott műfajban végre egy csaj jól fektesse kétvállra az összeset. Azóta persze eltelt pár év, s emléke szép csendesen megfakult az emlékezetekben.
De most itt van újra, egy másik évezredben, más élethelyzetben, méghozzá – furcsa pályakorrekciónak ható gesztussal - írott formában. A tavaly megjelent Nem vagyok én Müller Péter! című naplóregénye után ezúttal novelláskötettel jelentkezik, melynek alcíme meghökkentőként definiálja a benne található tíz történetet és a hozzájuk rendelt, tartalmilag passzoló verseket. A fülszöveg azt is megígéri, hogy mindegyik történet vége csattanót tartalmaz. Hát, nyomokban kétségtelenül, sajnos legalább a fele simán kitalálható. No de sorjában.
Bachnak kétségtelenül van saját hangja, még ha egyelőre kiforratlan is. De a stílus gyakran megbicsaklik, legrosszabb pillanataiban pedig erőltetetté és eredetieskedővé válik, különösen olyan témák vállalásánál, amitől rutinosabb pályatársak is ódzkodnának. Egy skizofrén ember torz belső világát, sajátos fragmentált nyelvét és laza asszociációit imitálni merész húzás, a végeredmény is necces lett, egyik legnagyobb költőnk elképzelt gondolatmorzsáinak tolmácsolása pedig a kínosság határát súrolja. Fárasztó a novellákba szőtt ezoterikus szál (de lehet, hogy csak nekem), néha émelyítően túlcukrozottak a szereplők és a párbeszédek, hiteltelenek a fordulatok.
A címadó novella jó példa: a szenilis balerina és a harmincas krízisben vergődő tanárnő banális történetének elolvasásától könnyen gyomorrontást kaphat az ember, de a sokkolónak szánt Művészet 2000, vagy a szerző okkultista érdeklődéséről számot adó Levél és Igazságszolgáltatás is komoly mesterségbeli hiányosságokról árulkodik. Ráadásul állandó gondot okoz a szerkezet egyben tartása, amely egyelőre ritkán engedelmeskedik létrehozójának, és folyamatosan csúszik szét.
Vannak azonban pozitívumok is a mérleg serpenyőjében. Ha az írónő felismeri, hogy kevesebb markolással többet foghat, mégsem bánjuk, hogy néha otthagyja a pódiumot a golyóstoll kedvéért. Legsikerültebb írásaiban kevésbé formabontónak szánt nyelvet használ, nem kísérel univerzális igazságok gyökeréig hatolni, a sztori hétköznapibb, szellemesebb, a csattanó sem kiszámítható és kellőképpen ül. A (filmes terminológiával) párhuzamos montázst, az „egy időben több helyen” ábrázolási technikáját használó Telj Úr és az egér, a kriminalisztikai reminiszcenciákra hagyatkozó Egy szál ibolya anya kertjéből, vagy a kissé bizarr, de ötletes Végrendelet által kijelölt Roald Dahl-i csapás sokkal kevésbé zsákutcagyanús, mint a fentebb említett transzcendens igazságok keresésének iránya. Lehet, hogy Bach Szilvia sosem alkot Opus Magnumot (sokak szerint ennek, akárcsak az eredetiség kultuszának, már amúgy is rég befellegzett), a színvonalas és szórakoztató (kis)prózával azért lehet jövője.
