B+
Szergej Dovlatov: A kihelyezett tagozatVálogatott elbeszélések, ford.: Abonyi Réka, Kisbali Tamás, Szőke Katalin, Európa, 2010, 372 oldal, 3400 Ft.
Dovlatov szövegei bizonyítják, hogy Orosz Anyácska és Captain America nászából remek dolgok születhetnek. A kötet olvasása közben néha úgy éreztem magam, mintha Gogolt, Csehovot vagy Bulgakovot olvasnék – az újságíróként dolgozó emigránsnak láthatóan remek érzéke volt az abszurdhoz. Történeteiben végig saját népén gúnyolódik, amelynek tagjaiban még a súlyos amerikáner közegben is forrt-buzgott a szláv vér és működtek a régi beidegződések. Miközben néhány sztori könnyűszerrel felfogható tudósításnak is, a kötet pedig tele van hosszabb-rövidebb kiszólásokkal, aforizmákkal, az elbeszélői perspektíva tárgyát minduntalan ellepi az abszurditás, jobban mondva az abszurd helyzetekre törő vágy, hiszen Dovlatov beszélői számos esetben szereplői is a Szabadság-szobor tövében eldanolt csasztuskáknak.
A kötet felét elfoglaló A kihelyezett tagozat című kisregény az orosz emigránsokról szóló keserű vígeposz. A peresztrojka idején Amerikában szimpóziumot rendeznek, a számos meghívott pedig egységes álláspontokat próbál megfogalmazni, létrehozzák az emigráns kormányt, különböző szekciókban üléseket tartanak, de a legtöbb helyzet egy kocsmai ordibálás hangulatát idézi. Az oroszok semmilyen szabályt nem tartanak be, közbeordibálnak, elküldik sorstársukat az anyjába vagy készségesen hátba veregetik a felszólalás közepén. Dalmatov, a narrátor egy ideig komolyan veszi feladatát, hogy valami értékelhető riportot készítsen az apokaliptikus összeröffenésről, de aztán első szerelmének váratlan felbukkanása miatt saját bőrén tapasztalhatja a zűrzavart. A szakadozott tudósítást ettől kezdve szétírja az emlékezés is, az abszurdot pedig körbefogja valami légies szentimentalizmus. A kisregénnyel egy bajom volt: körülbelül a felénél azt éreztem, hogy a szöveg egész egyszerűen lemerült. Addig még viccesek voltak a helyzetképek, de aztán ezek elkezdtek ismétlődni – a tizedik alkalommal már nem lepődtem meg azon, hogy az előadóteremből bevodkázott filoszokat kellett kivezetniük a rendfenntartóknak.
A rövidebb elbeszélések és a kötetek végén található anekdotagyűjtemény olvasásakor értettem meg igazán, miért is lelkesedett Vonnegut Dovlatovért. Bár a téma nem tért el a kisregényétől, a rövid helyzetképek több aspektusból is bemutatták az emigrációban részlegesen elamerikanizálódó, majd visszaoroszosodó embereket. A régi ismerősökkel való váratlan találkozásokból adódó bizarr helyzetek, az orosz mindennapokat és sajátos viselkedéskultúrát átörökítő kolóniák mulatságos bemutatásának legtisztább formája a néhány oldalas szöveg, hiszen nincs is mód a szituáció unalomba torkolló ismételgetésére. Az egy-két Szovjetunióban játszódó történetet leszámítva Dovlatov vizsgálati szempontja az, hogyan maradnak meg oroszoknak (vagy szovjeteknek – a szó minden negatív jelentéstartalmával együtt) az emigránsok. A tényfeltárás hiányzik, de ennek hiányában is jókat röhöghetünk. A történetek tele vannak olyan dialógokkal, amelyek az orosz irodalmi hagyomány aranykorába csatolnak vissza.
„ – Van egy ember. Nőgyógyász. Misának hívják. Pontosabban Michaelnek. Három éve ismerjük egymást. Tisztán patologikus a viszonyunk…
- Platói – javította ki közönyösen Grigorij Boriszovics.
- Pontosan. Nőgyógyász. Ocsmányságokból lát eleget a munkahelyén is. Ezért a legfontosabb számára az érzelem…” (Budanyickij nőgyógyász)
A kötetben szereplő személynevek megérnének egy guglizást: a fene tudja, mikor anekdotázik Dovlatov, és mikor sző fikciót, de ez persze semmit nem von le a sztorik hatásából. Dovlatov nagymester, érti a dolgát, nekem leginkább a kisregény miatt voltak problémáim. A többit még köteteken át olvasnám.
