A-
Dolák-Saly Róbert: Agyatlantisz, avagy Az ember tragédiaEurópa Könyvkiadó, 2009, 238 oldal.
Koholt világoktól, kitalált vidékektől és fantáziaországoktól hemzseg az összes művészeti ág. Lilliput, Eldorádó, Naconxypan, Tatuin, Roxfort vagy Twin Peaks ezúttal egy teljesen új világ (sőt Gumiverzum) képzeletbeli térképére helyezhető: Agyatlantisz a hozzájuk hasonló fiktív földrajzi helyeknek, a Madách-féle Tragédia vándorútjának, és az elmeorvosi lexikon szócikkeinek egyaránt kócos, anarchista paródiája.
A szekularizált és deheroizált (értsd:lehülyített) Dolák Ádám Agyatlantisz tizenkét államába látogat egy meglehetősen ütődött Lucifer (a színházi előadásokból már ismert Naftalin Ernő) idegenvezetésével – csak néhány úticél ízelítőnek: Amnézia, Szorongázsia, Hipochondria, Eufória. Pszichotikus betegségek, szomatikus és mentális zavarok szürreális világában bolyong, amelyben minden a feje tetején áll, senki sem százas – agyatlan a gyengébbek kedvéért -, és ahol (a L’art pour L’arttól megszokott módon) a normatív nyelvhasználattal és a kanonizált műfajokkal a szereplők folyamatos élethalálharcot vívnak. A szerző a legkülönfélébb irodalmi, publicisztikai és médiazsánerek sajátosságait forgatja ki ínyenc élvezettel: dalok, versek, karcolatok, novellák, hírek, tabloidinfók, faktoidok, reklámok, apróhirdetések sorakoznak „dolák-salysítva”, egykori kedvenc szociérás fabuláink (Öreg néne őzikéje, Zengő ABC, és sok „más kinyomozhatatlan kilétű cseh és szlovák rajzolók”) diadarabjaihoz pedig új, abszurd szövegleleményeket kreál, ezzel többnyire tökéletesen értelmetlen, de nagyon vicces mesemasszát kotyvasztva.
A Monty Pythonos avantgárd humor, az ismerős invenciózus nyelvi poénok és készakart képzavargyártások megférnek Karinthy örökségével – én legalábbis felfedezni vélem nemcsak az alapkoncepcióban (vö. Karinthy Frigyes: Az emberke tragédiája), de több novella stílusában, gondolati irányában is. Dolák-Saly a fényképek és rajzok készítésének nagy részét is magára vállalta, új és régről ismerős karaktereket vegyítve: színházi szereplések után papírosította a raccsoló Leopold porondmestert (aki írásban ugye nem raccsol), vagy a már említett Naftalin Ernő illem- és gyanútanárt, Parittya Setét „Lilaliba”Antal meg személyes kedvenc Besenyő-családtagom.
A sok erény mellett eltörpülnek a kisebb fogyatékosságok. Előfordulnak erőltetettebb szellemeskedések is, például a gyerekkori és turistafotók képaláírásaival a családi és utazási fényképalbumok közhelyességének poentírozása nem sikerült maradéktalanul. Itt-ott mintha a szerkesztéssel is akadnának gondok, egyes színhelyekbe például oda nem illő írásokat szuszakoltak, talán sajnálták őket kihagyni: de mivel a L’art pour L’art egyik tagjának könyvéről van szó, azt is készséggel elhiszem, hogy mindez szándékos, nyelvöltögető fricska – hogy én is adjak a (tudom, nem vicces) képzavargyártásnak egy keveset.
