C
Rajz.:Kara ; Írta: Lee Yi-Hyung; Lee Yun Hee: Démonnapló 1-2. Ford.: Kálovics DalmaFumax, 2008, 114, ill. 208 oldal, 1390, ill. 1990 Ft Ft.
Körülbelül így jellemezhetnénk a Démonnapló főhősét, Raenefet, akiről akkor tudtam meg, hogy fiú, amikor démonnagyúrnak szólították, vonásai alapján kapásból lánynak néztem, pedig hozzászoktam, hogy a műfajban a kisfiúk karaktere amúgy is elég feminin. Az alaphelyzet az istenek és a démonok között dúló harc, amit természetesen az emberek szívnak meg – szükséges tehát egy kellően elvetemült démonnagyúr, aki megfelelő mennyiségű ellenfelet képes hidegvérrel elpusztítani, amíg – a prófécia szerint – meg nem érkezik az, aki elhozza a békét. Raenef kivételes – és problémás – démoncsemete: varázsereje kiemelkedő, ám a beállítottsága nem stimmel. A démonoknak meg se kottyan a gyilkolás, Raenef viszont egy paradicsomot is sajnál szétloccsantani. A vajszív pedig nagyon nem illik a képbe. Tanára, Eclipse bosszankodik is eleget.
Ez az egyik érdekessége a történetnek: a démonok hagyományai, szokásrendszere alapján a tanítványnak kellene aláznia a mesterét, pusztán azért, mert az alattvalónak számít – pedig általában a mester áll rangban, pozícióban a tanítvány fölött. Vicces, hogy a tanár biztatja a nebulót, hogy semmiképpen se legyen tisztelettudó, ugyanis az első kötet szerzője pofátlanul fiatal (volt, amikor írta a szöveget): a magyar oktatási rendszer szerint az általános iskola felső tagozatába járt éppen, és azért hagyta abba a Démonnapló írását, mert a gimnáziumi felvételire kellett készülnie. Minden irigykedés és rosszindulat nélkül mondom, az első köteten érződik a tapasztalat hiánya; a történet nagyon döcögősen indul, az teszi ki a kötet felét, hogy Eclipse kínlódik Raeneffel. Igaz, így ismerjük meg a két főszereplő jellemét, valamint a közegüket.
A második kötet eseménydúsabb; a színtér az emberek világa. Megismerjük az öntelt és idegesítő kisfiút, Christ, aki valami titokzatos egyház szolgálatában áll (erről az egyházról egyelőre kevés derül ki), az egyház vezetőjét, Rasedet, majd következik a visszatekintés: megtudjuk, hogyan találta meg Eclipse Raenefet az emberek között és hogyan derült fény arra, hogy a kisfiú nem átlagember.
Nem hiszem, hogy túl nagy poént lövök le, ha elárulom, sejtem, ki teljesíti be a jóslatot, és vet véget az értelmetlen viaskodásnak és vérontásnak. Engem inkább az európai kultúrkör népmeséivel való hasonlóság lep meg. Tudjuk, azokban általában három fiú szerepel. Az első kettő többnyire pöffeszkedő, bunkó, törtető macsó, a harmadik – és legkisebb – szelíd, kedves, és azzal nyeri meg a játszmákat, hogy megesik a szíve a gyöngéken, legyenek azok partra vetett halak vagy bajba került hangyák. Vagy – mint jelen esetben − egy paradicsom.
