Újabb regénnyel gazdagodott Neil Gaiman amúgy is tetemes életműve, ráadásul az Északi mitológia rögtön a New York Times bestsellerlistájának élén landolt. Új könyvében Gaiman az északi mitológia történeteit írta újra jól ismert stílusában, de az eredeti mítoszok történetéhez hűen. A skandináv mitológia és a szerző ilyesfajta találkozása szinte determinált volt, hiszen egyik fő védjegye mindig is a mítoszok újrahasznosítása volt, amellett pedig az északi panteon főbb alakjait (Odin, Thor, Loki) már korábban is szerepeltette műveiben (Amerikai istenek, Sandman). A történetek újraírása elsőre érdekes koncepciónak tűnik, azonban Gaiman mindig is vad fantáziájával és a műfaji toposzok kiforgatásával tudott érvényesülni, ezért kérdéses, nem köti-e meg túlságosan a kezét, hogy a történetekhez hű maradjon. Egyáltalán, van-e értelme megírni egy olyan könyvet, aminek a történeteit akár a Wikipédián is elolvashatjuk?
Neil Gaiman: Északi mitológia
Fordította: Pék Zoltán, Agave Könyvek, 2017, 208 oldal, 3280 HUF
Érdemes felidézni, hogy mi vonzza Gaimant a mítoszokban. A Kilátás az erkélyről (kritikánk a műről itt olvasható) egyik esszéjében a mítoszokat a komposzthoz hasonlította, abban az értelemben, hogy a mitológiai történetek ideális alapanyagai annak, hogy új történetek sarjadjanak belőlük. Azaz a mítoszoknak van egyfajta „életciklusa”: vallásként kezdődnek és abszolút hiszünk az általuk megfogalmazott igazságokban, ám amint kételkedni kezdünk bennük, átkerülnek a mítoszok közé. A mítoszok pedig addig érlelődnek, komposztálódnak, amíg új történetek nem fakadnak belőlük. Gaiman életművében számos példa van erre: a novellái, melyekben sajátos szemszögből meséli újra Hófehérke és Csipkerózsika történetét, a Sandman, ahol saját mitológia létrehozásával kísérletezett, vagy az Amerikai istenek, amely összeboronálta és a modern Amerikába helyezte a különböző mítoszokat. Gaiman ugyanakkor úgy véli, hogy a mítoszok életciklusában a történetek újramesélése az egyik legfontosabb elem, mert ekkor nézhetünk szembe velük leginkább, és láthatjuk meg, amit elénk tárnak. Az Északi mitológia is ennek az újramesélésnek a szellemében íródhatott.
A skandináv mitológiáról való ismereteink nagy része a Prózai Eddában és Verses Eddában rögzített történetekből származik: kilencszáz éve vetettek papírra a történeteket Izlandon, hogy így őrizzék meg a pogány világmagyarázatokat. Neil Gaiman is ezekből a művekből indult ki, ráadásul annyira hű maradt az alapanyagokhoz, hogy egyáltalán nem regényesítette azt. Nem talált ki hozzá új sztorikat, nem töltötte ki az egyes történetek közötti foghíjas részeket és nem duzzasztotta fel az epizódszeplők jelentőségét. Azt azonban meg kell hagyni, hogy a skandináv mítoszoknak már önmagukban is van egy drámai, regényszerű ívük. A történetek a világ megteremtésétől annak végéig, a Ragnarökig tartanak, azaz az északi ítéletnapig, amikor az istenek harcba szállnak az óriásokkal és mind odavesznek. Erre az ívre fűződnek fel az egyes novellaszerű történetek, amelyek egy olyan világba kalauzolnak el, amit ogrék, óriások és törpék népesítenek be, és ahol gyarló istenek sokszor saját szenvedélyüktől hajtva cselekszenek. Ahogy Neil Gaiman fogalmaz az előszóban:
A skandináv mítoszok egy dermesztő világ mítoszai, ahol nagyon hosszúak a téli éjszakák és végtelenek a nyári nappalok. Egy olyan nép mítoszai, amely nem igazán bízik az isteneiben, sőt még csak nem is kedveli, noha tiszteli és féli őket.
Az elbeszélések során láthatjuk Odint, ahogy feláldozza fél szemét, hogy ihasson a bölcsesség forrásából, míg egy másik történetben cselvetéssel szerzi meg a költészet sörét. Tanúi lehetünk, amint az ármányos Loki kijátssza a törpe kovácsokat, hogy megszerezze az isteneknek a leghatalmasabb varázstárgyakat, vagy ahogy egy ló alakját felvéve elintézi, hogy fal épüljön a lakóhelyük, Asgard köré. Egy másik elbeszélésben a nem túl éles eszű Thor kénytelen magát mennyasszonynak álcázni, hogy visszaszerezhesse az óriások által ellopott mágikus pörölyét. De megismerjük annak a történetét is, hogyan veszítette el Tyr fél kezét az általa nevelt óriásfarkasnak, Fenrirnek köszönhetően.
Neil Gaiman keze alatt az ősi, északi mítoszok újra élettel telnek meg
Egy új klasszikus: a jól ismert skandináv mítoszok a történetmesélés nagymestere, Neil Gaiman elképesztő átiratában. Az ősi történetekből Gaiman regényszerű ívet kovácsol, kezdve a kilenc világ legendás megteremtésével, majd sorra veszi a félistenek, törpék és óriások tetteit. Például Thor pörölyének ellopását, aki ezután kénytelen nőnek öltözni - ez az ő szakállával és étvágyával nem kis feladat -, és úgy visszalopni.
Akinek ismerős a skandináv mitológia, az nagyjából tudja, milyen történetekre számíthat. Magyarországon például a hetvenes években jelent meg G. Beke Margit remek könyve, az Északi istenek, amely többé-kevésbé ugyanezeket a történeteket meséli el. Gaiman azonban úgy nyúl a sztorikhoz, hogy azok frissnek és elevenek hassanak. Az ő elbeszélésében az istenek történetei tényleg átélhető, olvasmányos sztorik lesznek, nem pedig több ezer éve kitalált, erőszakos, allegorikus mesék. Gaiman élettel tölti meg a mítoszokat, kidomborítja az istenek jellemét, és humorral fűszerezi meg az elbeszéléseket.
– A pörölyödet Thrym lopta el, minden ogrék ura. Meggyőztem, hogy adja vissza, de megkéri az árát.
– Ez érthető. Mi az ár?
– Freya keze.
– Csak a keze? – kérdezte Thor reménykedve. Végül is Freyának két keze van, talán rá lehet beszélni, hogy az egyiktől váljon meg. Hiszen Tyrnél is sikerült.
Szembeötlő, hogy a szerző leginkább Loki szerepeltetésében lelte örömét. A könyvben Loki, a trükkök mestere olyan figura, akinek lételeme a káosz, és élvezi a bajkeverést, jellemében pedig leginkább A sötét lovag Jokerével rokonítható. Ahogy Thor mondja róla a könyvben:
Mert amikor csak valami baj üt be, először mindig az jut eszembe, hogy Loki hibája. Ezzel sok időt megspórolok.
Loki ravasz és izgalmas figura, aki tele van haraggal és irigységgel a többi isten felé. Gaiman hagy teret a karakter drámai oldalának kibontására is, így teljesen átélhetővé válik, miként jutott el odáig, hogy a Ragnarök során ő vezesse a sötétség seregeit.
Mindent összevetve, Gaiman szórakoztató regényt hozott össze, amelyben a mai kor hangján szólaltatja meg ezeket a nagyon régi történeteket. A könyv a történetmesélés aktusát idézi meg és a mítoszaink újramesélésének fontosságát hangsúlyozza. De ezzel nem csak magát akarja igazolni, hanem az olvasókat is erre bátorítja:
Bízom benne, hogy őszintén meséltem el a történeteket, de maga a mesélés is örömteli és kreatív tevékenység. Ebben rejlik a mítoszok öröme: hogy az ember maga is elmeséli őket, és erre bíztatnám az olvasót is.
– vallja Gaiman, és a könyv sikeresességét látva meg a szájhagyomány erejét ismerve, biztosak lehetünk benne, hogy sokan meg is fogadták tanácsát.
Szerző: Sas Csaba
