Neil Gaiman ezúttal kivételesen nem a fantáziájára hagyatkozik

.konyvesblog. | 2016. november 29. |

Neil Gaiman karrierje során számos műfajban letette már kézjegyét: írt több nagysikerű bestsellert, számos gyerekkönyvet, képregényeket és filmforgatókönyveket egyaránt. Ám műfajilag bármerre is kalandozott, témájában és stílusában mindig felfedezhetők voltak saját, jól felismerhető ismertetőjegyei. Új, Kilátás az erkélyről című kötete ugyanakkor nem a meghökkentő képzeletére épít, hanem a pályája során megjelent non-fiction írásaiból válogat.

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről - Válogatott írások

Fordította: Ballai Mária, Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina, Agave Könyvek, 2016, 416 oldal, 3680 HUF

 

„Túl gyakran esik meg, hogy azért írok valamiről, hogy megtudjam, mit gondolok róla, nem pedig azért, mert már tudom” – vallja magáról Gaiman, a könyv pedig ennek megfelelően számos témát érint. Szóba kerülnek a könyvek és az olvasás helyzete, a tündérmesék és a történetszövés fogásai, az alkotó lét nyűgjei és örömei, számos régi és kortárs szerző hatása a világra, illetve filmek, zene, képregények és még számos, a szerzőnek fontos téma. És bár a kötetben szereplő szövegek nem Gaiman szépirodalmi munkásságából valók, mégis áthatja őket a rá jellemző éleslátás és lírai hangnem.

Bár Gaiman már jócskán pályája elején kihátrált az újságírásból – bevallása szerint nem tudta elviselni, hogy a tények gúzsba kössék –, a kötet számos az újságíráshoz közelálló szöveget is tartalmaz. Van itt interjú Stephen Kinggel vagy éppen Lou Reeddel, de a kötetben megtalálható olyan klasszikus riport is, mint például a Hattól hatig című írás, melyben Gaiman a „vad” londoni éjszakát akarja felkutatni, de az izgalmak valahogy nem akarnak rátalálni. Az újságírói szövegek közül mégis a legszórakoztatóbbak azok, amelyek a hollywoodi filmvilágot helyezik középpontjukba. Gaiman már a Tükör és füst című novelláskötetében írt egy novellát Az aranyhalas medence és más történetek címmel, melyben pikírten vall saját kívülállóságáról Hollywoodban. Ez a téma hasonló hangnemben megjelenik a kötet írásaiban is. Az egyik szövegben a Tükörálarcok című filmje sundance-i bemutatójáról számol be, ahol szórakoztató látni, milyen belterjes és szürreális a hasonló filmfesztiválok világa. Ezenfelül a címadó szöveg, a Kilátás az erkélyről is a filmvilág kulisszái mögé enged bepillantást. Ebben a szerző az 2010-es Oscar-díjátadóról írt beszámolót, ahova a mesekönyvén alapuló Coraline című animációs filmet kísérte el. És bár a szerző kénytelen az A-listás helyekről kiszorulva, igazi outsiderként az erkélyről végigasszisztálni a díjátadót, mégis szellemes és gunyoros bepillantást enged a vörös szőnyeges felvonulás és a büfében való smúzolások kifacsart, álomgyári világába.

A riportok mellett a kötet tartalmazza számos beszéd kivonatát is. Ezekben Gaiman hol konferenciák megnyitójaként szólal fel, hol különböző díjátadókon mond köszönetet, vagy éppen irodalomtudósoknak tart előadást. A különböző beszédek közül kiemelkedik az Alkoss című, amelyben Gaiman művészeti egyetemen végzett friss diplomásoknak ad elő a szabadúszó művészlét előnyeiről és hátrányairól. Szóba kerül megbecsültség és kritika, a műfaji szabályok és azok felrúgása, illetve a sikerrel és a sikertelenséggel való megbirkózás.

„A szabadúszó lét, különösen a művészi pályán, néha nem sokban különbözik attól, mintha egy lakatlan szigeten dobálnánk a tengerbe a palackba dugdosott üzeneteinket, hátha egyszer majd valaki megtalálja valamelyik palackpostánkat, elolvassa, amit írtunk és cserébe ő is az üvegbe rejt valamit, abban a reményben, hogy a palack visszatalál hozzánk némi elismeréssel, újabb feladattal, pénzzel vagy egy adag szeretettel együtt. És azt is el kell fogadnunk, hogy minden száz vízbe hajított palackból csak egy vetődik vissza hozzánk.”

Ezekre a hullámvölgyekre Gaiman szerint csak egy üdvözítő válasz létezik: alkotni. Azaz, bármi is történjen, a művészeknek ragaszkodniuk kell ahhoz, amihez a legjobban értenek, és folytatniuk kell az alkotást. Fejet leszegve, csökönyösen, kérlelhetetlenül. Hogy aztán amikor a palackok elkezdenek visszaszállingózni, majd záporozni, ugyanúgy megtanuljanak nemet mondani mindarra, ami elvonja őket a művek létrehozásától. A beszéd írásban is inspiráló, az interneten pedig elérhető az előadásakor készült videófelvétel is, ahol a szerző tanúbizonyságot tesz arról, hogy már jó ideje okkal olvassa fel ő maga a regényei hangoskönyv-verzióját.

Gaiman a leendő művészpalánták istápolása mellett nem feledkezik meg saját idoljairól sem. A kötet számos könyvelőszót is tartalmaz, amely a szerző egy-egy kedvenc írójához és zenészéhez szóló ajánlásokat ölel fel. A bevezetőkkel megtámogatott szerzők közé tartozik Poe, Kipling, Lovecraft, Douglas Adams, Ray Bradbury és még számos, itthon kevésbé ismert szerző is. A kötet közepének gerincét ezek a bevezetők és előszavak adják és a könyv is ekkor döccen meg leginkább, hiszen egyes írások a szóban forgó könyv ismerete nélkül nem igazán állják meg a helyüket, és emiatt néha nehézkes átrágni rajtuk magunkat. A könyv több mint hatvan írást tartalmaz, és furcsa ilyet mondani egy Neil Gaiman-könyv terjedelmével kapcsolatban, de egy alapos nyirbálás javára vált volna a kötetnek.

Kapcsolódó cikk:

Zenéről, képregényekről, Amerikáról mesél Neil Gaiman - részlet

Neil Gaiman: Így akarok emlékezni Terry Pratchettre

A könyv azonban az utolsó fejezetekre újra magára talál, sőt sikerül szintet is lépnie. Az utolsó részre az addigi szellemes és játékos szövegeket felváltja egy jóval líraibb és szívhez szólóbb hangnem. Olyan írások kapnak itt helyet, mint a jordán menekülttáborban tett látogatásról szóló, vagy az, amelyben a baráti körében történt halálokat írja meg. Mégis az egyik legemlékezetesebb írás az, amelyet Terry Pratchettről írt, mintegy nekrológként, de még annak életében. Ebben a személyes hangvételű írásban arról vall, hogy bármennyire is úgy tűnjön, Pratchett nem egy vidám manó volt mókás kalapban, aki vicces történeteket tudott írni. Inkább egy nagyon dühös ember, aki a dühét alakította át írássá. Pratchett dühös volt az emberi rövidlátás és az igazságtalanságok miatt, de dühös volt azokra a kritikusokra is, akik lenézték műveit, mert csak a vicceket látták benne. Aztán utolsó hónapjaiban dühös volt saját magára a betegsége miatt, és a testére, amely cserbenhagyta őt. Mégis ez a lappangó düh segítette Pratchettet egy példátlanul termékeny életmű megalkotásához és ahhoz, hogy az egyik legkedveltebb és legnagyobb példányszámban eladott íróvá váljon. Nem szokványos gondolatok ezek, amikor a haldokló barátunkról írunk. Az ilyesfajta személyességért és kitárulkozásért pedig csak dicséret illetheti Neil Gaimant, aki úgy látszik, tartja magát ahhoz, amit korábban megénekelt:

„Gyerekkoromban hallottam egy mesét egy kislányról, aki odalopózott éjjel egy író ablakához, hogy meglesse. Az író levette az álarcát, mielőtt írni kezdett volna, és az ajtó mellé akasztotta. Amikor írt, sosem viselt maszkot. Felnézett, és a kislány ekkor meglátta az igazi arcát. Attól a naptól fogva senki sem találkozott többé a kislánnyal.”

Szerző: Sas Csaba

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Mit tehet egy nő, ha lebénul az arca és elveszti a mosolyát? Olvass bele Sarah Ruhl könyvébe!

Sarah Ruhl az élete minden területén sikeresnek érezte magát, amikor az arca lebénult. Mi mindent jelent valójában egy mosoly? Mutatunk egy részletet a könyvéből!

...
Zöld

A narcisztikus személyiség kinőhető? + 2 könyv a témában

Kutatás készült arról, hogyan változnak a narcisztikus személyiségjegyek az ember élete során. A cikk végén két könyvet is ajánlunk a narcizmus témájában.

...
Zöld

A Stonehenge építőit is pestisjárvány törölhette el a föld színéről

A hír mellé két könyvet ajánlunk a járványok történelemformáló hatásáról.