Nagy rendszerváltó kalandregény

Burden | 2009. január 20. |

B –

Berta Zsolt: Jancsiszög, Magyar Napló, Budapest, 2008. 453 p., 2730 Ft.

Vannak szövegek, amelyeknek kétségtelenül jót tesz, ha egy gondos szerkesztő a felére meghúzza őket. Kis túlzással talán ez az első tanulság, amit érvényesen megfogalmazhatok a Jancsiszög című regénnyel kapcsolatban. Berta Zsolt szövege, ígéretesen indul, kifinomult politikai szemlélete és a karakterek kezdetben igen árnyalt jellemrajza feledtetni tudja az elbeszélői nyelv viszonylagos egysíkúságát, később azonban, ahogy a cselekmény előrehalad, úgy válnak a szereplők egyre üresebbekké, és még a korábban olyan szépen felrajzolt figurák is ellaposodnak, az elbeszélői szándék puszta eszközeivé lépnek vissza. A Jancsiszög akár kitűnő regény is lehetne, de sajnos minden erényével együtt középszerű maradt.

Berta Zsolt regénye a Magyar Napló szerkesztősége és az Írott Szó Alapítvány 2006-os regénypályázatán szerzett különdíjat. A pályázat tárgya olyan regény vagy kisregény volt, amely hőseinek sorsában és a társadalmi élet jelenségeiben mutatja be a rendszerváltás korát, és az azóta eltelt időszak politikai-társadalmi változásait, a kulturális, morális tendenciákat. Az ábrázolás hitelessége mellett a zsűri elvárta és méltányolta az írói nyelv példás magyarosságát– jelentsen ez bármit - stiláris biztonságát, és szépségét. Az olvasó minderről a könyv fülszövegéből értesülhet, és ennek megfelelően méltán elvárhatja, hogy olyan társadalmi-politikai vetületű szövegélményhez jusson, amely közelebb visz jelen korunk politikai problémáinak megértéséhez, és ezen felül nyelvileg is kieelkedő. A regény, legalábbis ami a szöveg első harmadát illeti, beváltja ezeket az elvárásokat. Többé-kevésbé feszes, ironikus hangvételű szöveg, amely egy kisebb baráti társaság és ezzel együtt, néhány budapesti család történetét ágyazza társadalmi-politikai kontextusba.

A regény elején figyelemre méltó ábrázolást kap a hetvenes-nyolcvanas évek Budapestje: egy csapat városmajori gyerek szemszögéből válnak láthatóvá korszakra jellemző társadalmi problémák, a holokausztélmény feldolgozási kísérletei, a korábban egymást feljelentgető, egymásról jelentgető szomszédok, ismerősök küzdelme a zökkenőmentes együttélésért. Jellemző problémák az alkoholizmus, és az ezzel összekapcsolódó családon belüli brutalitás éppúgy, mint a diktatúra rejtett apparátusának mesterkedései a látszólagos társadalmi béke és jólét fenntartására.

A szöveg gócpontjai itt tetten érhetően elsősorban politikai problémák köré csoportosulnak. Kiderül, többek között, hogy egy hat-nyolc éves gyerek szerint a náci halálgyárak olyan táborok, kempingek, „ahova tehervonattal lehet belógni, de hülyeség, mert ha nincs jegyed, a személyzet kinyír, aztán eléget.” Aztán az is megtörténik, hogy a  regényben szereplő félig zsidó, félig görög származású fiú édesanyja fagylaltot visz a gyerekeknek a strandon, de az a srác, akinek a nagyapja feladta anyuka családját a nyilasoknak, bizony nem kap fagylaltkelyhet, ami aztán hatalmas botrányba torkollik. Később persze kiderül, hogy a zsidó anyukának utólag részben igaza lesz, hiszen a fagylalttól megfosztott fiúcska fiatal felnőttként egy neonáci bandába keveredik, ha nem is teljesen politikai meggyőződésből. Később a szereplő úgy ugrik ki a bőrfejű társaságból, hogy egy kocsmai verekedés során maga menti meg zsidó barátját az őrjöngő antiszemita barmoktól. A bomberdzsekis, kopaszra nyírt kicsit együgyű fiatalember ezután egy Auschwitzt megjárt zsidó öregembernek segít az építkezésben, és a környékbeliek nem kis derültségére, életre szóló barátságot kötnek. Szóval a szöveg kezdetben tele van élvezhető fordulatokkal, szépen felépített cselekményelemekkel. Csakhogy a rendszerváltozás időközben észrevétlenül megtörténik, és a legjobb lenne, ha a regény itt be is fejeződne. De nem fejeződik be.

A szöveg minősége pedig innentől kezdve erősen ingadozóvá válik, és átcsap valamibe, amit nem is igazán lehet minek nevezni. Nehéz eldönteni, hogy inkább romantikus szerelmi történetté, középszerű politikai krimivé, vagy komikusnak szánt kémhistóriává válik. Az elbeszélői nyelv is mintha fordulatot venne, és az addig elviselhető, olykor talán szellemes nyelvjátékok helyét otromba közhelyek, kifordított – romános, tótos - népi szólások, gyenge kommunistázós szóviccek váltják fel. A legkülönfélébb szöveghelyeken bukkannak fel innen-onnan odacitált népdalrészletek is, amelyek gyakran minden látható funkciót nélkülöznek. A szöveg meghatározó retorikai alakzata a redundancia lesz. Nem igazán tudtam mit kezdeni az olyan hasonlatokkal, mint a vadászat közben elhangzó „ülünk egymás mellett, hátunkat például annak a nagy mohos sziklának vetve és figyelünk, mint magyar kommunista Moszkva felé.” Mint ahogy az olyanokkal sem, hogy „a pajszert a két kezemben a gyomrom előtt tartottam, mint Hunyadi János a csatabárdját.” Persze lehet, hogy a hiba bennem van.

A regény kezdetén oly szimpatikus főhős zavarodott, politikailag értelmezhetetlen kijelentéseket tesz, egy idő után képtelen kitörni a saját magára erőltetett vállaltan szexista, heteroszexuális férfiszerepből. Gyakran közhelyszerű homofób kijelentéseket tesz, politikailag exponálja magát, mindeközben pornográf kalandokba keveredik. Ami persze egyáltalán nem lenne baj, ha ezzel párhuzamosan a szöveg nyelvi minősége és narratívája nem romlana rohamosan, és a cselekmény nem válna szinte követhetetlenül kuszává a regény végére. A főszereplő-elbeszélő hol a magánéleti zűrjeit részletezi, hol a maffiával folytatott harcába avatja be az olvasót, mint egy másodvonalbeli kalandregényben, mígnem az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy a szerző minél előbb szerette volna letudni a regény befejezését, de mésem tudott szabadulni a szövegyártás nárcisztikus pozíciójából. Ez a regény magyarán szépen indul, de végül sajnos nem tudta beváltani a saját maga által támasztott elvárásokat.