Arthur Phillips: Arthur tragédiája, fordította: Tótfalusi István
Európa Könyvkiadó, 2014, 560 oldal, 3392 HUF
A-
Shakespeare-ről már mindent megírtak – kezdi ezzel a közhelyes állítással egy taxisofőr. Majd azt is megtudjuk, hogy Shakespeare-től viszont még nem írtak meg mindent. Előkerül egy eddig ismeretlen Shakespeare-dráma, már csak az a kérdés, ki a szerzője. Élvezetes és játékos posztmodern írás a látszatról és a valóságról, a hitelességről és a hamisításról azoknak, akik szeretnek bújócskázni a narratológia erdejében.
Arthur Phillips amerikai írót páran személyesen is ismerhetik, mivel a kilencvenes évek elején két évet élt Budapesten, sok barátságot kötött és végigolvasta a kortárs magyar irodalmat. Az itt szerzett tapasztalatok hatására kezdett írni, erről az időszakról szól Prága című első regénye. Azóta már befutott író lett New Yorkban, az Arthur tragédiája az ötödik regénye, amellyel igencsak meglepte a közönséget.
A regény három részből áll. Egy előszóból, melyben a könyv kiadója bejelenti, hogy egy eddig ismeretlen Shakespeare-dráma került elő, melyet a kutatók egyöntetűleg hitelesnek tartanak, egyben kéri az olvasót, hogy a (mintegy 400 oldalas) rövid bevezetést átugorva olvassák el a monumentális dráma szövegét. Majd következik a „bevezetésként” funkcionáló önéletírás egy Arthur Phillips nevű amerikai írótól (vigyázat, nem azonos a szerzővel, noha az életrajzuk egyes elemei megegyeznek), aki saját bevallása szerint sohasem rajongott Shakespeare-ért.
Szerződéses kötelességét teljesíti csupán, mikor családtörténetén keresztül megírja, hogyan került tulajdonába az állítólagos Shakespeare-dráma, majd hosszasan bizonygatja, hogy a szöveg hamisítvány, az ugyanis apja (szintén Arthur Phillips), az ismert hamisító műve. A regény harmadik része – nem vicc! – maga a Shakespeare-dráma, az Arthur tragédiája (egy újabb Arthur) teljes szövege, melyet az író és egy szerkesztő szópárbajba forduló jegyzetei kísérnek.
Felbukkant tehát egy újabb Shakespeare-dráma, amit az életét jobbára börtönökben töltő hamisító talált meg, aki annak a művészetnek hódol, hogy „kitágítsa a lehetőségek világát”. És aki mellesleg megszállott Shakespeare-rajongó, betéve tudja az összes színmű és szonett szövegét, ismeri a valaha élt összes Shakespeare-kutató irodalomtudományi munkáját. Alakja nyugtalanító kérdések sorát veti fel: A tények és a bizonyítékok szürke világa miért kívánatosabb, mint a csoda és a lehetőségek világa? Miért csak az értékes, ami hiteles? Tényleg csak az tetszhet, ami valódi? Ha a tudósok bizonyítékai ellenére mégis kiderülne a drámáról, hogy hamisítvány, akkor a lelkes csodálat miért fordulna át megvetésbe? Elítéljük a csalót, mert másnak adja ki magát, mások műveit alkotja? De miért nem ítéljük el a színészt, aki ugyancsak valaki másnak adja ki magát, valaki más szavaival beszél és eljátssza csupán az érzéseit? Vagy nem szélhámos-e az író, aki illúzióvilágokat teremt?
Az író kétségek és önvádak közepette hívja elő a múltból apjához fűződő ellentmondásos, indulatokkal teli viszonyát, ikernővére apja iránti rajongását és Shakespeare iránti közös szenvedélyüket, azt az áthatolhatatlan falat, amit a bálványozott bárd húzott apa és fia közé, az olthatatlan szomjat az elismerésre, hogy Shakespeare mellett ő is helyet kapjon a szívükben. Szenvedélyes nyomozásba kezd, melynek során betekintést nyerünk a Shakespeare szerzőisége körül folyó tudományos viták világába. De vigyázat, csalnak!
Arthur tragédiája? Kiről van szó egyáltalán? Már a címnél nagy bűvészkedés áldozatai leszünk. Mintha csak Shakespeare írta volna ezt is, mint ahogy egyes jelenetek ráíródnak egy-egy ismert darabra. A regény vége kissé didaktikusan próbál ugyan levonni egyfajta tanulságot, és megleckéztetni a főszereplőt, de ezt nagyon szívesen megbocsátjuk az egész munka fényében. Ebben a könyvben ugyanis minden más, mint aminek látszik. Olyan ez „mintha egy Giacometti akarna beakasztani egy Boterónak.” Zseniális munka egy sohasem létezett műről, amely kapcsolatot teremt két oly különböző művész között, akik sose láthatták egymást.
Szerző: -haramia-
