Goce Smilevski: Freud húga, ford.: Czinege-Panzova Annamária
Libri Könyvkiadó, 2012, 348 oldal, 2967 HUF
Már a cím sem hagy kétséget afelől, hogy kiről, miről szól a Freud húga. De nem szabad bedőlni, ez csak részben igaz. Goce Smilevski regénye legalább ugyanennyire szól a híres bátyról, sőt, annál még sokkal többről is. Mert az egy dolog, hogy bepillantást nyerünk a századeleji Bécs egyik leghíresebb családjának mindennapjaiba, de ezzel egyidejűleg az íróval együtt próbáljuk kibogozni, milyen furcsa, gyakran ellentmondásos, szeretettel és gyűlölettel terhelt kapcsolat köti össze a családtagokat (bizony, néha mindkettő teher lehet), és bepillantást nyerünk abba is, hogyan próbál egy fiatal lány kiigazodni nem csak a külső, hanem a saját belső világában is.
Goce Smilevski ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy egy szimpla életrajzot kanyarítson Adolfine Freud köré, hanem kézen fogja olvasóit, és egyetlen határozott mozdulattal magával rántja őket abba a feneketlen kútba, melyet úgy hívnak: pszichoanalízis. És mivel az író láthatólag otthonosan mozog a témában, fel is mondja a leckét, ahogy kell, az álomfejtéstől kezdve egészen a péniszirigységig (melynek feminista kritikájáról sem feledkezik meg azonban). Emellett nagy érzékenységgel próbálja feltérképezni az emberi lélek legbensőbb tartományait, és hosszan értekezik arról, hol végződik a normalitás és hol kezdődik az őrület, van-e átmenet a kettő között, illetve az utóbbiból van-e visszatérés az előbbibe.
A regényben felskiccelt Freud-portré egyszerre felkavaró, dühítő és valahol mégis nagyon emberi. Egy egoista, csak a tudománynak és legszűkebb környezetének élő ember képe rajzolódik ki előttünk, aki például – amikor pedig lehetősége adódik rá – négy lánytestvére nevét lehagyja arról a listáról, amely londoni kiutazási engedélyt és így a biztos túlélést jelenthetné a számukra: „Valóban szép dolog tőled, hogy gondoltál mindezekre az emberekre. Gondoltál a kutyádra, a cselédekre, az orvosodra és a családjára, a feleséged húgára. De eszedbe juthattak volna a húgaid is, Sigmund.”
Az érzelmek, a szenvedélyek, a vágyak elfojtása nem ritka a Freud családban sem, még úgy is, hogy a híres báty kis túlzással egész módszerét ezeknek a feltárására, majd feloldására alapozta. Freud húga sem tud kitörni a saját maga (és részben a kor) által rákényszerített kényszerzubbonyból. Saját elhatározásából emiatt évekig egy elmegyógyintézetben él, melynek falai között nagyobb biztonságban érzi magát, mint azokon túl. „Maguknak ez itt, amit börtönnek neveznek, kiszabadulás abból a börtönből, amelyben odakint élnek” – fakadt ki egyszer a kórházi kezelőorvosa, dr. Goethe.
Mint egy kirakós darabjait, úgy tologatja előttünk a szerző a Freud család életének apró mozaikjait, majd amint a kép egy szeletkéje elkészül, összekeveri megint, hogy azután ugyanazok a darabok egy újabb kontextusban és egy bővebb jelentéstartalommal kiegészülve bukkanjanak fel ismét. Narrátora, a matrónakorú Adolfine nem hagy nekünk kétséget afelől, hogyan végződik ez a történet. Előadásmódja különösen a legutolsó lapokon magával ragadó, amikor vele együtt, az ő fejében, lelkében, egész kicsavart, meg nem értett, és mégis nagyon tiszta gondolatvilágába zárva menetelünk a biztos vég felé.
