Samuel Fuller: A Third Face - My Tale of Writing, Fighting and Filmmaking
Knopf, 608 oldal, 2002
Már most érzem, nehéz lesz nekem megírni ezt a rövidnek szánt kritikát(?), mert it’s too close to home: a témája túlságosan közel áll hozzám. Ettől az embertől, akinek az életrajzáról most ezt az ajánlót írom - nem elemzést, mert hiszen hogyan is jöhetnék ahhoz, hogy elemezzem Samuel Fullert, nem nagyon van ember, akit tisztelnék ezen a világon, de Fullert egyenesen istenítem -, szóval ettől az embertől, a filmjeiből, az írásaiból, a visszaemlékezéseiből, az interjúiból tanultam meg, milyen filmrendezőnek lenni. Független módra gondolkodónak és fejjel a falnak rohanónak, mert csak utóbbiként érdemes létezni. Meg mellékesen mensch-nek lenni. Egyelőre csak a szám jár, csak az elméletet tettem magamévá: a bizonyítás csak eztán jön, nem szabad szégyent hoznom rá.
Ahogy már az alcím is sejteti, három jól elkülöníthető részre oszlik a könyv. Mivel a filmes korszakára voltam leginkább kíváncsi, húztam a szám rendesen, hogy először százoldalnyi, a fiatalkori riporteréletét feldolgozó anyagon, aztán százoldalnyi háborús visszaemlékezésen kell keresztülrágnom magam. Én voltam a legjobban meglepődve, mikor a New York-i riportermemoár végére értem: több újságírós sztorit akartam! Pont mint a világháborús szörnyű kalandok leírásának bevégeztével: szarok a filmekre, hadd olvassak még haditudósítást tőle!
Fantasztikus élet, fantasztikus ember.
Fuller maga a huszadik század Amerikája: az anyja egyedül neveli óriási szegénységben, a kis Sammy újságosgyerekből szerkesztőségi lótifutivá, majd riporterré tornázza fel magát a húszas-harmincas években. A gazdasági világválság alatt gyalog bejárja az Egyesült Államokat, szenzációs riportokat készít, az újságírás legtehetségesebbjeivel barátkozik. Aztán a II. Világháború eljövetelekor visszautasítja a biztonságos irodai posztot, a gyalogság első soraiban, a legendás Nagy Vörös Egyes osztag tagjaként szó szerint végigharcolja az egészet borzalmat, ott van az afrikai és az olasz hadjáratnál, és ott rohamoz Normandiában, az Omaha Beachen. És megy előre, és visszakergeti a nácikat Berlinbe, és mindeközben olyan szörnyűségeknek szemtanúja, amelyek később azzá a filmrendezővé formálják, aki a század legjelentősebbjeinek egyike.
Fuller főcímekben, hatalmas lendülettel karattyolt világéletében, és így is ír. Elképesztően gyönyörű, ugyanakkor tárgyilagos a prózája - no bullshit. A háború után Hollywoodba szökött újságíróhaverjai karolják fel, ők adnak neki lehetőséget saját maga kipróbálására a filmbizniszben, és a munkamániás Fuller él is vele. Olyan ember ő, aki szó szerint szarik a pénzre és a hatalomra („nem áll fel nekem tőlük”), aki akkor a legelégedettebb, ha az írógépén a sztorijait kopoghatja naphosszat, az elmaradhatatlan szivarjával a szája szegletében.
Aztán egyszerre kevés lesz neki a forgatókönyv és regényírás, meg KELL hogy mozduljon a történet, és szerencséjére olyan producerekre akad, akik hajlandóak pénzelni kommerciális, bár obszcesszióival teli történeteit. Háború, faji problémák, szexuális deviancia: Fuller olyan területekre merészkedik be a filmjeivel, mint addig soha senki. Addig feszíti a hollywoodi stúdiókeretet, ameddig tudja, aztán a hatvanas évek végén kénytelen búcsút venni az álomgyártól, mert végleg besokallnak tőle. Már függetlenként készíti el remekműveit, a Shock Corridor-t és a Naked Kiss-t.
Megbecsülés övezi, mert óriási tehetség. Mert olyan ember, akinek egyetlen rosszindulatú ina sincs. Akihez mindig oda lehet fordulni segítségért, tanácsért. Akit csak és kizárólag az igazság és a művészet érdekelt.
Sam, you’re the man.
