B+

Mette Jakobsen: Minou szigete

Libri Könyvkiadó, 250 oldal, 2012, 2542 HUF

Ha az emlékezetes első mondatokat rangsorolnánk, akkor az elsőkötetes Mette Jakobsen Minou szigete című regényével (itt érdemes beleolvasni) minden bizonnyal nem teljesítene rosszul ezen a képzeletbeli versenyen: „Havazott aznap reggel, amikor a halott fiút megtaláltam.”

A halott fiúról nem tudni semmit, sem azt, hogy ki ő, hogy honnan jött, hogyan sodorta partra a víz. A kicsiny szigeten, ahol a tizenkét éves Minou lakik az apjával, rajtuk kívül ketten élnek még, a japán tornagyakorlatokat végző Tiszteletes, és a bűvészdobozokat gyártó Ládás. A helyzet idilli is lehetne, ha Minou anyukája nem tűnt volna el hónapokkal ezelőtt. A kislány nem tudja elfogadni az elfogadhatatlant, és szentül hiszi, hogy az anyja csak elutazott, felszállt egy arra tévedő teherhajóra, kedvére barangol a világba, és majd valamikor visszatér közéjük. Arról, hogy az anyja a legszebb cipőjében és egy esernyőbe kapaszkodva belesétált volna a tengerbe, miként azt a felnőttek hiszik, hallani sem akar.

A halott fiú felbukkanása azonban sok mindent megváltoztat. Az apja sorszerű véletlennek hívja az ehhez hasonló eseteket, amelyek fölébresztik az embert, megrázzák és elgondolkoztatják. Minou-nak is sok mindenen el kell gondolkodnia, főként azon, hogy mi vezetett az anyja eltűnéséig, a látszólagos családi idillt milyen erők feszítették szét, milyen traumatikus élményeket zártak magukba a szülei, és mi volt az, amiről az anyja nem volt képes beszélni.

Álomszerű, mágikus történet a Minou szigete, egy hosszúra nyúlt tűnődés a fájdalomról, a veszteségről, az elmúlásról és a szeretetről. A kislány flashback-szerű képek sorozatán keresztül pillant vissza a múltbeli eseményekre, és próbál a maga keresetlen módján reflektálni az őt ért ingerekre. Keresi a helyét ebben az anyanélküli világban, ahol a nem létező mégis valóságosan, már-már kézzel tapinthatóan van jelen. Keresi, akárcsak a múltban, amikor megpróbált valamiféle egyensúlyi pozíciót találni az egymást egyszerre vonzó és taszító szülei, a rációban hívő, mindig mindent megmagyarázó, magát egyenesen Descartes-tól származtató apa, és a szenvedélyes, a fantázia birodalmában szívesen barangoló és egy izgalmasabb életről álmodozó anya között.

Minou az igazságot keresi, és ehhez a filozófiai tanításoktól kezdve a nagybácsi kísértetmasinájáig minden elérhető eszközt bevet. A térből és időből kiszakított történet (a múltbeli eseményekre és a földrajzi elhelyezkedésre tett utalások annyira homályosak, hogy lényegében bárhol és bármikor lehetnénk) ugyanakkor túl sok nyitott kérdést hagy maga után, legyen szó akár a halott fiúról, akár a mindent átlengő narancsillatról, akár arról, hogy Minou végül vajon képes lesz-e feldolgozni az anyja elvesztését. És bár a történet a maga statikusságában is több ponton igazán elbűvölő, karakterei sok esetben fájóan egydimenziósak maradnak (különösen igaz ez a Tiszteletesre és a Ládásra), egyesek (például Bátya) felbukkanása pedig, ha nem is von le semmit a történet értékéből, de a szálak kibogozásához, a nagy egész átlátásához túl sokat nem is tesz hozzá. 

A regénybeli apa szerint a filozófusok nem a részletekre figyelnek, hanem két lépés távolságból a nagy egészet szemlélik. Hiába kellemes azonban az összhatás, ha közelebb lépve a képhez az apró részletek túlságosan is kidolgozatlanok maradnak.

A dán származású, jelenleg Ausztráliában élő Mette Jakobsennek a Minou szigete az első regénye, mely 2012-ben ráadásul felkerült a Nemzetközösségi Könyvdíj rövidlistájára. Mindenképpen ígéretes kezdet. Még úgy is, hogy ez az ígéret most félig-meddig beváltatlan maradt.