Macskaszem

A+
Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó – Levelek a szomszédba

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009, 133 o., 2000 Ft

 

Az idei Könyvhéten megjelent, posztumusz kiadott Szabó Magda könyv, amelyet Tasi Géza állított össze, igazi kincs mind a macskabarátoknak, mind Szabó Magda kedvelőinek. A kötetben lévő leveleket részben Évuka, részben pedig Konstantin: Szabó Magda macskái írták a szomszédoknak, ismerősöknek – egyszer-egyszer az írónő gazdájukként is írt egy-egy levelet, de többnyire csak íródeákként alkalmazták házi kedvencei, az ő nevükben, stílusukban fogalmazta meg a leveleket. Ezek a hosszabb-rövidebb üzenetek pedig, amelyeket a cicák diktáltak, végtelenül szórakoztatóak, ironikusak és önironikusak, valamint a macskákkal együtt élő olvasók számára nagyon is ismerős szituációkat mesélnek el úgy, hogy ha máskor bosszankodunk is, most csak nevetünk rajtuk.

A kötet három jól elkülöníthető részre válik szét, amelyeket Tasi Géza rövid bevezetője fog össze: ő mesél Szabó Magda állatszeretetéről, macskáinak, kutyáinak történetéről, arról, hogy milyen helyzetekben születtek ezek a levelek. Évuka ugyanis – a könyv leghosszabb szakaszában – a szomszéd házaspárnak írja „Kedves Néni és Bácsi” megszólítású leveleit. Ők pedig ajándékokkal, levelekkel, képekkel válaszolnak neki, amelyekről Évuka soraiból értesülünk. A második, jóval rövidebb szakaszt Konstantin – alias Szobotka Konstantin alezredes – írta, aki, igen illendő módon, levelek útján kíván udvarolni Pomogáts Béla, volt Írószövetségi elnök macskáinak, különösen Franciskának. A könyv zárása pedig néhány vers, amelyek az állatokról, az elvesztésük után maradó fájdalomról szólnak – köztük az a Sírvers is, amelynek egyik sor a könyv címe lett: „Itt alszik a jóság, a hűség, / a létben talált gyönyörűség, / az örömhozó, bánatrontó, / míg élünk, velünk élsz, kis Brontó!”. Mindezt csaknem oldalanként képek színesítik, részben fotók a szerzőkről, a cicákról Szabó Magdával vagy nélküle, részben a leveleket kísérő rajzok, amelyek a címlapon látható macskaképhez hasonlítanak.

Minden, a könyvben megszólaló állatnak – egy-két üzenetet a szomszédos Piszekandúr is hagy – saját egyénisége van. Évuka ironikus, gúnyos, gyakran panaszkodik arra, hogy micsoda értetlenség fogadja őt, hogy nem taníttatták, így ő maga nem tud írni és olvasni sem. Makacs, komoly kritikával él Szabó Magda viselkedésével, stílusával és életmódjával szemben, és fennen hangoztatja a saját igazát, lett légyen szó az ajándékként érkező vízipálmacsokrok jogos tulajdonosáról vagy a sajnálatos módon igen unalmas padló és a lepedő ízléses díszítéséről félig megemésztett hússal vagy pedig korommal és kokszporral. Aki hagyta már magára – persze más felügyelete mellett – hosszabb időre a macskáját, biztosan kapott már hasonló „büntetést”: „Nem tudtam bánatomat másképp kifejezni, mint hogy a homokos tepsim helyett a kék ágytakaróra jártam elvégezni az elvégzendők hígabbik részét, ami pedig a masszívat illeti, úgy gondoltam, nem való ágyterítőre, hát részint az állólámpa alá, részint meg a konyha padlójára helyeztem el”. Évuka szavain tehát nem lehet nem mosolyogni, s mindeközben az ember tökéletesen ráismer saját macskájának viselt dolgaira, és biztos benne, hogy az állatok szemszögéből hasonlónak tűnhet a mi életünk, viselkedésünk, mint ahogy Évuka beszél Szabó Magdáék mindennapjairól. Ezek a levelek pedig egyszerre adnak hírt a macska viselt dolgairól és az írónő életéről, vendégeiről, utazásairól is.

A második főszereplő, Konstantin azonban valódi úriember. Levelezését egy, Franciska szüleinek címzett bemutatkozó üzenettel kezdi, hogy jelezze tisztességes szándékát, valamint azt is, hogy van mit a tejbe aprítania: „Van egy alvó-szőnyegem, ivó üvegtálam, ételes tálam, fésűm, kefém, két lakásom egyazon házban, egy író foglalkozású, tűrhető albérlőm. Minden berendezés az enyém, nem érdemes részletezni”. Stílusa összeszedettebb, választékosabb, s nincs szüksége segítségre sem, hogy üzeneteit rögzítse, mivel ő maga gépeli le őket – legkedvesebb fekvőhelye amúgy is Szabó Magda írógépe mellett van. Sajnos az ő üzenetei közül sokkal kevesebb szerepel a kötetben, így éppen csak bepillantást nyerhetünk izgalmas személyiségébe. Mindenesetre az alábbi, mindjárt a második (első közvetlenül Franciskához szóló) levelében elhangzó kérdés sokat elárul róla és stílusáról is: „Más. Csak úgy mellesleg. A kérdés akadémikus, de azért nem nélkülöz bizonyos kellemet. Nem akarsz a feleségem lenni?”

Az új kötet csakugyan méltó emléket állít Szabó Magdának – mind az állatszeretetének, mind humorának. Ugyan nem olyan mély, mint az írónő regényei – nem is lehet, hiszen nem több, mint a háziállatok megszemélyesítése, és beszámoló a napi eseményekről –, mégis visszaköszön benne Szabó Magda őszinte, kedves, megmosolyogtató stílusa. Élvezetes olvasni a cicák napjai mögött megbúvó író mindennapi életét, tetszenek az Évuka szájába adott, lekicsinylő mondatok, amelyekből süt a finom önirónia (pl. „Itt állandóan írógépelnek és regényt írnak. Ha nem, akkor a leglehetetlenebb időben telefon szól, gazdámnak el kell rohannia általa fogadásnak nevezett nem tudom mire, amelynek előzményeképpen szörnyű átkozódások közepette kisestélyi ruhát ölt, kékre-zöldre festi magát és eltántorog hazulról.”) A könyv egyetlen hibája, hogy vékonyka, s túl hamar vége szakad a levelek sorának. Igazán nem bánnánk, ha előkerülne még egy-két hasonlóan élvezetes levelezés a ládafiából, amely visszaidézheti Szabó Magda emlékét.