A főhős egészen szokatlan, félig gyermeki, félig felnőtt perspektívából tekint a világra. Keresetlen stílusban beszél haldokló nagyanyjáról, nyomorúságos életéről, testvéreiről és anyjáról, miközben szinte észrevétlenül élet és halál, szeretet és fájdalom nagy kérdéseit is megvilágítja.
Az 1997-ben született lengyel író könyve eredetileg 2021-ben jelent meg és zajos sikert aratott hazájában. Most pedig a Typotex Kiadó Világirodalom sorozatában is napvilágot látott, és Körner Gábor fordításában olvasható magyarul.
Gyermeki naivitás és felnőtt cinizmus elegye
A vékonyka kötet személyes hangvételű, naplószerű írás, mely egyes szám első személyben beszél a lengyel kisvárosban élő Ula hétköznapjairól. A középiskolás lány életkorát tekintve még gyerek, de akkora terheket cipel, mint a felnőttek közül is csak nagyon kevesen. Nehéz természetű nagyanyja haldoklik, anyja folyamatosan robotol, és amikor végre hazaér a munkából, semmihez sincs kedve, ezért a lány gondozza két kisebb testvérét.
Ula lelkileg és anyagilag is nehéz helyzetben van, szegény és elhanyagolt gyerek, elbeszélését mégsem a teljes lemondás és kilátástalanság uralja, mert minden nehézség ellenére
ott pulzál benne a fiatalság ereje.
Nézőpontjában jó arányban keveredik a gyermeki naivitás és a felnőtt cinizmus. De nemcsak perspektívájában és megszólalásmódjában, hanem az életében is megfigyelhető valamiféle kettősség: a hétköznapi életében otthon és az iskolában is igyekszik megállni a helyét, szabad pillanataiban azonban gyakran menekül álmodozásba, a fantázia világába. Olyan menedéket jelent ez számára, ahol övé a kontroll, ahol irányítani tudja az eseményeket, a valóságban ugyanis erre egyáltalán nincs lehetősége.
A halál mint érdeklődési kör
Ebben a külön bejáratú fantáziabirodalomban pedig kitüntetett szerepe van a halálnak, ahogyan a borító képei és áttételesen a címben szereplő csontok is utalnak rá.
A lány szívesen jár ki a temetőbe, különös szórakozása („A temető a szegények mozija”, fogalmaz egy helyen az anyja), hogy az ott található a sírokat, a hozzájuk tartozó szobrokat nézegeti és
a sírokban nyugvó személyekről szővi sokszor különös, bizarr történeteit.
Furcsa időtöltése miatt sokan gúnyolják, számkivetettsége és kívülállása pedig még inkább a különös időtöltés, „hobbi” felé lökik.
„A legszebb parknál is jobban kedveltem a temetőt – mellesleg a sírkövek körüli, bekerített terek némelyike kertre emlékeztetett: gyönyörű fák, friss fű, dús virágok. Nem kellett más kert. Legszívesebben az egész napot a sírkövek között töltöttem volna, a haldoklás szent légkörét a szájamba dugva, kopogtatva a kőtáblákon, és fülelve, hátha kegyeskedik visszaszólni valaki.”
A temető némiképp enyhíti a magányát, és persze furcsa események helyszínévé is válik. A nagymama például majd anyósával együtt életre kel, és bejárja a(z egyébként létező) kisváros, Pabianice utcáit, de ez a motívum nem ijesztő, sokkal inkább groteszk elem, melyben a regény egyébként sem szűkölködik.
Nemcsak a temetőbe járás, de más jelek is egyértelművé teszik, hogy a főhős-elbeszélőt kitüntetetten érdekli a halál. Az első jel, amikor nagyanyja barátnőjétől egy sikeres, gazdag, elkényeztetett fiú öngyilkosságáról hall. Gyűjti az ezzel kapcsolatos cikkeket, a fiú házához is elzarándokol és szinte szerelmes lesz az előtte sohasem látott fiatalba.
Franz Kafka is a halál motívumán keresztül lopakodik be a kötetbe:
Ula ugyanis gyönyörű történetként raktározza el magában a helyi újságban olvasott történetet a Pabianicében született Dora Diamantról és a prágai íróról. A cikk szerint a nő akkor ismeri meg a nagybeteg Kafkát és vele együtt a szerelmet, amikor a férfi már haldoklik. A tragikus és gyönyörű szerelmi történet rendkívüli módon foglalkoztatja az elbeszélőt, hiszen Dora Diamantot is olyan lánynak látja, aki
„idő előtt botlott bele a halálba”.
Az elmúlással, a pusztulással való bensőséges kapcsolatba persze némi halálvágy is vegyül, de soha nem annyi, ami képes lenne elnyomni azt a fiatal erőt, ami ebben a lányban minden nehézség közepette is jelen van. A halál képei és a vele való foglalatoskodás sokkal inkább lehetőség a valóságból és a nehéz hétköznapokból való kiszakadásra, mint végső megoldás.
Jól eltalált elbeszélői hang: naiv és nyers
A lány ugyanis igényelné a biztonságos közeget, ki is mondja, hogy vágyik vissza a gyerekkorba, még akkor is, ha soha nem volt a szó klasszikus értelmében vett gyerekkora. Anyja szeretetére is igényt tartana, és ezzel együtt arra is, hogy beszélhessen valakivel. De nincs senki, akivel megértetné magát, barátságai is meglehetősen egyoldalúak. Magánya szinte harsog a regényben, a család, amiben él ugyanis arról híres, hogy elhallgatja a problémákat:
„Mindannyian hallgatásban éltünk – így nyilván kicsit könnyebb volt.”
Ula nem gondolja túl a dolgokat, mégis valamiféle mély élettapasztalattal érti a világot, de azért igazi kamasz, aki gyakorta rámutat a körülötte élő felnőttek hibáira. Kiválóan látja például, hogy a nagyanyjához időnként kijáró plébánost mennyire nem érdekli az idős nő, elsősorban azért, mert szegény és nem tud neki fizetni. Látja a férfi képmutatását, indítékait ugyanúgy, ahogy anyját és testvéreit is pontosan érti, minden tettük mögött képes felismerni a motivációt.
A lány néha egészen megdöbbentő bölcsességeket mond ki. Idősebb rokona Emile Ajar Előttem az élet című regényének Momója, a kisfiú, aki végtelen szomorúsággal és szeretettel nézett a világra. Akinek elbeszélői stílusában
a váratlan humor, a nyerseség, a gyermeki naivitás és a kegyetlen őszinteség keveredtek, csakúgy, mint Ula esetében.
A regény legnagyobb erénye éppen ennek a különleges nézőpontnak és a hozzá tartozó hangnak a megalkotása, gyengéje pedig a szerkezet, mely nem igazán képes összeállni erős, átgondolt struktúrává, sokkal inkább egymás mellé fűzött epizódok laza sora marad.
Ettől függetlenül a Csontok, amiket a zsebedben hordasz érdekfeszítő olvasmány, kellően eredeti ahhoz, hogy elnyerje a figyelmünket és épp eléggé kidolgozott ahhoz, hogy átadja egy kiszolgáltatott kiskamasz keserédes felnövekvéstörténetét.
Nyitókép: PickPik
