Le Clézió arra jó, hogy villogjunk vele

Könyves Magazin | 2009. február 03. |

Cuba Libre nem bírt magával, elolvasta az új Nobel-díjas Le Clézio elbeszéléskötetét, íme az olvasata.

B-

 

J.M.G. Le Clézio: A láz. Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008. Fordította: Rónay György, 244 oldal, 2990Ft

Le Clézió neve az idei Nobel-díjjal robbant be igazán a köztudatba, még ha művei közül már több is megjelent magyarul. Az életéről és a Nobel-díj megkapásával kapcsolatos információkat már olvashattátok a Könyvesblogon, úgyhogy erre most nem igazán térnék ki.

Az első meglepetés, ami ért, hogy a könyv egy novelláskötet. Ez valahogy elkerülte a figyelmemet, amikor előre próbáltam tájékozódni, de még így utólag is csak nagyon kevés helyen említik meg. Itt volt az első baj. Ugyanis én nem szeretem a novellákat. Alig, hogy az ember belejön egybe, máris vége és jön a következő. Ennek ellenére előítéletek nélkül kezdtem bele a könyvbe, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jól tettem –e. A mindenkiben ott rejlő sznobizmusnak engedjek utat vagy a valós érzésekről írjak, amit a könyv a felszínre hozott bennem? Végül is az arany közép út bizonyult a legjobbnak.

A Láz négy novellát tartalmaz, pont ideális hosszúságúakat, hogy az ember egy szuszra tegye magáévá az egyiket. A címadó történet nem véletlenül nyerte el az első helyet a kötetben mivel, nagyon jóra sikeredett. A történet Roch-ról szól, aki a délelőtti napozás közben napszúrást kap, ami végig kíséri egész napját. Egyre fokozódnak a beteg ember érzékszerveinek felforrósodása, a környezet, amit igen részletesen leír, elkezd szétfolyni körülötte. Ennek ellenére úgy gondolja, hogy képes bemenni a munkahelyére, de a képzelgéseitől vezetve kirúgatja magát az utazási irodából, így inkább hazatér. Maga a valóság csak néha bukkan elő a deliráló ember örvénylő álmai mögül, akkor is torz és irracionális képet mutatva. Roch szenvedése azt példázza, hogy egy megváltozott tudatállapotú ember, hogyan látja a világot, és ez a gondolat az egész köteten végigvonul.

Egy felmerülő kérdés: 1968-ban - ki tudja miért - csak egy hazai válogatás jelent meg az eredeti novelláskötetből (ez derül ki az utószavából), csak négy db. a kb. 7-ből. A blama az, hogy lusták voltak lefordítatni a többit is (legalábbis a recenzens is csak 4 novellát említ). Rónay György azóta meghalt, de csak akad még élő franciás műfordító...
 

A második helyre sorolt novella, valószínűleg a könyv mélypontja, de mégis úgy éreztem, hogy valamit nagyon érzékeltetni akar velem Le Clézió, de, hogy a szerencsére már lecsengett média idézetet használjam: „ Nem jön át!”. A főszereplő Martin egy tizenkét éves vízfejű gyerek, aki mint oly sokszor fogyatékosságával együtt egy géniuszt hordoz magában. Fiatal kora ellenére hatalmas tudásanyag birtokosa, a nyilvánosság szemében egy igazi nagy teológus, aki napról napra konferenciákon osztja meg a világgal nézeteit. Ennek ellenére nincsenek céljai és szabad óráiban csak ül a lakótelep homokozójában és egy kis bogarat figyel. A leírások itt is a Nobel-bizottság állttal megnevezett „érzéki extázissal” valósulnak meg, ami nagyon érdekes érzéseket kelt az olvasóban.

Akkor végre békességem lesz és elalhatom, című rövidke írás szerintem mindnyájunknak ismert érzést ír le. Amikor az ember lefekszik egy meleg, nyári estén és egyszerűen nem tud elaludni. Hallja az utcai forgalmat, az óra ketyegését, közben pedig minden keresztüljárja a fejét kezdve az elmúlt nap történéseitől, az elkövetkező nap teendőiig. Örvénylenek a képek, egymásba folynak, újak születnek és végig azt várja, mire végre elnyomja az álom.

Az utolsó elbeszélés is igazi Le Clézió, de sajnos semmi újat nem tudott nyújtani a könyv végére. Pedig úgy vártam, hogy a szerző ad valami útravalót nekem, hogy „Na fiam, ezzel most mit kezdesz?”, de sajnos nem így volt. A Le Cléziora oly jellemző magányos hős, Joseph, egy idős nő rendelését hozta házhoz, amikor az rosszul lesz, látszik, hogy haldoklik. Az öregasszony mesél az ifjúnak, hogy mennyire fél a haláltól, és ennek az állati rettegésnek a látványának következtében Josephban megszakad valami legbelül. Ő is mint az eddigi alakok, részegen kezdi szemlélni a világot, jár kel az utcán, végig az öreg nő hatása alatt. Rá is átragadt ez a félelem, aminek lencséje mögül szemlélt világ teljesen idegen számunkra.

Így utólag teljesen megértem a Nobel-bizottság indoklását, mert tényleg érződik az extázis hevében ábrázolt világok érzékletessége, némelyik szereplő érzései teljesen átélhetőek, ami szerintem Le Clézio legnagyobb varázsereje. Az ember visszaemlékszik arra, hogy, amikor maga is egyfajta ilyen részegségbe került milyen szemmel tekintett a világra. De itt nem csak a fülszövegen megemlített fizikai fájdalmakra lehet gondolni, hanem egy félelmünkre, amikor az ember nem tud józanul gondolkodni, későbbi analitikus visszatekintésében irracionálisnak tűnnek döntései. De igaz ez a másik oldalra is, amikor az ember az örömtől részegül meg és tesz olyat, amit egyébként gátlásai megakadályoznak, ez a vonulat teljesen kimaradt a novellákból. Hátrányként feltétlenül meg kell említeni, hogy az utószóban és egyéb helyeken leírt kísérletező írói manőverek sokkal többet rontanak a hangulaton, mint javítanak. Több oldalon át ír le egy tárgyat, majd egy talánnal lezárja a gondolatot és teljesen másfelé fordul, mintha az a dolog egyáltalán nem is létezne.

Végezetül, ha összesítjük az erényeket és hátrányokat meglepő eredményt kapunk. Le Clézio Láza nagyon alkalmas arra, hogy megérezzük a szerző stílusát, valamint a fő gondolat is érdekes, de sajnos ennél nem nyújt többet. Az ember elolvassa, társaságban fölhozza, hogy villoghasson hihetetlen aktuális műveltségével és ezért cserébe csak négy egészen rövid novellát kellett elolvasnia. Ha valakinek ez jó uzlet, akkor hajrá, irány a könyvesbolt!