Képregény és tudomány

NickelADeón | 2011. január 17. |

A
Maksa Gyula: Változatok képregényre
 

Gondolat Kiadó, 2010, 144 oldal, 1980,- Ft

 

Aki a képregényt szereti, rossz ember nem lehet. De aki ilyen borítóval hoz ki képregényes vonatkozású kötetet, az biztos tudós lesz, nem képzőművész. Nagy baj nincs vele (nekem csak annyi, hogy digitális munka és közelről nem szép), rögtön tudtunkra adja, mire számítsunk: szakcikkekre a médiaelmélet köréből a képregény vonatkozásában.

Nagyon kevés emberre lehet ez a téma hatással. A kötet célcsoportjainak (média iránt tudományos szinten érdeklődők és a képregényesek) metszete hazánkban valószínűleg alulról súrolja a néhány főt, talán kicsit kevesebb.

Ami a végső eszmefuttatásokat illeti, oda már kell a tudományos előképzettség. A szerző a Debreceni Egyetem kommunikáció tanszékének adjunktusa, a kötet főleg tanulmányokat, értekezéseket tartalmaz - néha puhítva. Az oda vezető utak viszont szépek és hasznosak a képregények iránt fogékony közönség számára. - Elsősorban az ő oldalukról közelítek, hiszen még mindig több a médiaelmélet iránt érdeklődő képregényes, mint a képregények iránt érdeklődő médiatudós hazánkban – a két ritka „animal species” Maksa Gyulában egyesült.

Miért jó mégis akkor a kötet, miért fontos a magyar megjelenés?

Sok alap dologra épít a könyv. Jó ha tudjuk, hogy nálunk inkább a Yellow Kid számít a képregény kezdetének, míg máshol esetleg Töpfer munkái; azt is jó, ha tudjuk, hogy hiába fogadjuk el a képregény alapelemeit (keret, szövegbubi, állandó hős), máshol még/már vitákat folytatnak erről. Jó ha tudjuk azt is, hogyan születik a képregény, és hogy az irodalomelmélet vagy más művészeti ágak  (fotó, film) elmélete volt nagyobb hatással a képregényelméletre.

Megtudhatjuk, miért nehéz egyeseknek képregényt olvasni („A befogadás időviszonyainak alacsonyabb szintű meghatározottsága, azaz a heterokronitás is jellemzi a képregényt, amelynél a befogadás időtartama nincs előre programozva. A heterokronitás miatt és különösen azáltal, hogy (az elbeszélés időviszonyait tekintve) maga az ellipszis hordozza az idő múlását és a mozdulat időbeli kibontakozását, a képregényes elbeszélés fokozottan számít a befogadó szubjektum aktivitására.”), hogy Brüsszelben miért hat át mindent a képregény, míg Genfben miért nem. Hogy mi a képregényplakát, vagy hogy miért válhatott népszerű irodalommá a Titeuf (melyből egy album már magyarul is megjelent).

Maksa Gyula, Varró Attila, a képregénytörténészek, a blogírók, mind-mind más viszonyrendszerben írnak – egyelőre. Igény van a „komolyabb” elemzésre, ehhez viszont nem ártana a vonatkozó külföldi szakirodalom-hegyeket (a kötet nyolc oldalas bibliográfiája túlnyomó része francia eredetű és nyelvű -  még Scott McCloud könyvénél is a francia kiadás van feltüntetve) magyarul vagy legalább angolul olvasni, és beszélni róluk, fórumokon, cikkekben.

De talán ez se kell. Csak kezdjünk el végre komolyan beszélni. Ez a könyv egy nagyon jó lehetőség erre.