B-
Joyce Carol Oates: Egy szép szűz leányEurópa Kiadó, 2010, fordította: M. Nagy Miklós, 255 oldal, 2800 Ft
Joyce Carol Oates amerikai írónő 1963-ban publikálta első regényét, és még ma is aktívan ír, tavaly jelent meg Egy szép szűz leány című könyve, s már előkészítés alatt áll a következő. Majd’ fél évszázados pályafutása alatt több mint ötven regényt, számtalan novellát, verset, esszét írt, melyeknek sajnos töredéke olavsható magyarul. Legutóbbi regényét az amerikai kiadás után fél évvel megjelentette az Európa Kiadó, aminek örvendezhetünk, mégis picit keserű a szánk íze – Oates legújabb könyve ugyanis messze elmarad korábbi remekeitől, mint a Napforduló, az Állatok, a Luxusvilág, vagy az évtizedekkel ezelőtt megjelent Norman és a gyilkos című kötetben található novellák. Mivel életműkiadásról álmodni sem merek (erre tán csak akkor lenne esély, ha az évek óta a Nobel-várományosok listáján szereplő írónő egyszer meg is kapná a díjat), remélem, a következő Oates-regény legalább felidézi a régebbi művek színvonalát.
Az Egy szép szűz leány egy tizenhat éves lány és egy hetvenes öregúr egynyári kapcsolatának története – mégis, aki huszonegyedik századi Lolitát vár, az csalódni fog. Katya Spivak, az átlagos, prolikörnyezetből származó amerikai tinilány, aki se nem szűz, se nem szép, a nyarat Bayhead Harborban tölti egy újgazdag család házában, két kisgyerekük bébiszittereként. Miközben halálra unja magát az elegáns szigeten, csodálja és irigyli az ott lakókat, közéjük akar tartozni, utánozza őket, szabadulna alkoholista anyjától és bűnöző unokatestvéreitől. Egy szép napon megismerkedik a köztiszteletben álló Marcus Kidderrel; és a dúsgazdag, előkelő, a szigeten igazi hírességnek számító öregúr pazar villájával, műkincseivel, festményeivel elbűvöli a fiatal lányt.
Amikor az idős festő megkéri, hogy álljon neki modellt, Katya nem sokat kéreti magát, először ruhában, majd fehérneműben, végül meztelenül is hagyja magát lefesteni – jó pénzért. Hogy aztán másnap megbánja, erőszakot emlegessen, az áldozat szerepében tetszelegjen, s este visszamenjen újabb párszáz dollárért levenni még valamit. Hogy mi történik még, miközben Kidder megfesti a csak általa látott, s a valóságos Katyával köszönő viszonyban sem lévő szép szűz leány képét, az jótékony homályban marad, ami viszont kibontakozik, az az öreg, nagybeteg Kidder terve a fiatal, hamvas lánnyal. Mivel a fülszöveg nem túl elegánsan lelövi a poént – ami egyébként sem okoz nagy meglepetést – nekünk sincs miért kerülgetni a témát: Kidder halálos beteg, s utolsó kívánsága, hogy egy fiatal lány karjában érje a halál.
Zavarba ejtő témákat vet fel a könyv, de a legnagyobb baj vele épp az, hogy csak felveti őket. Szól az eutanáziáról, a halálra való készülésről, arról, hogy vajon megtervezheti-e az ember a saját halálát, s felhasználhat-e ehhez másokat; hogy egy ostoba tinilány vajon képes-e megérteni egy öreg és beteg ember érzéseit, s hogy van-e joga egy öreg és beteg embernek rákényszeríteni az érzéseit egy lelkileg éretlen tinilányra. Ám mindezeket csak karcolgatja. Oates ennél mélyebbre szokott menni, itt igazán senki sem vehető komolyan, a kérdések, amiket feltesz, megválaszolatlanok maradnak, de nem is provokálnak arra, hogy magunk válaszoljuk meg őket. A szereplők egyike sem szimpatikus, sem Katya, sem Kidder nem vált ki belőlünk semmit, sem szimpátiát, sem sajnálatot, sem azonosulást – gondjaik, bajaik, útkeresésük, baklövéseik egyaránt hidegen hagynak minket.
Hiába remek író Oates, az egész törénet annyira távol marad tőlünk, mint egy bulvárlapban olvasott kis színes – botrányos, lehet rajta háborogni fél percig, de aztán továbblapozunk. Kár érte, mert a felvetett témák mindegyike megérne többet.
