C

Minette Walters: A kaméleon árnyéka

Athenaeum 2000 Kiadó, 2010, 400 oldal, 2967 Ft

 

- Fiam - mondta mindig nagyapám -, mindig csak egy dologra koncentrálj. Úgy lesz a legjobb. - Kár, hogy ezt a tanácsot nem ismeri Walters, mert ennyire szétszórt és zavaros műthrillert már régen olvashattunk.

Az egész sztori alapját valószínűleg Phineas Gage esetéből merítette Minette Walters, aki egy szabálytalan sziklarobbantás által lett híres. Egy vascső fúródott át a koponyáján és bár félig elvesztette a látását, túlélte a balesetet, de az agyában bekövetkezett károsodás miatt mintha kifordult volna önmagából - a korábban becsületes és családszerető férj erőszakos lett és erkölcstelen életet folytatott a haláláig. Lényegében ugyanez történt a kötet főszereplőjével, a frontról hazatérő hadnaggyal, aki egy robbantás következtében elvesztette egyik szemét és kénytelen szétroncsolódott arcával tovább élni az életét. De a külsejében beállt változás a legkevesebb: a baleset következtében olyannyira megváltozott a személyisége, hogy rá sem lehet ismerni. A visszahúzódó és jóképű katona helyett egy agresszív, pillanatok alatt támadó vadállat kerül a kórházba. Az előző életében másokhoz könnyen alkalmazkodó kaméleon csak árnyéka önmagának - de lényegesen kiszámíthatatlanabb és erőszakosabb árnyéka.

Az antipatikus főhős pedig csak a kezdet. Az újságcikkekből értesülünk egy sorozatgyilkosról is, aki érdekes módon pont a környéken szedi áldozatait - és bár a hadnagynak mindig van alibije a gyilkosságok időpontjára, a rendőrség állandóan őt veszi elő, mint elsőszámú gyanúsítottat. De segítségére siet az átlagosnak csöppet sem mondható tüsihajú, százharminc kilós, izomagyú férfinek kinéző leszbikus orvos, aki felvágott nyelvével és megdöbbentő külsejével könnyedén semmisíti meg a töketlenkedő rendőröket. Ennél feltűnőbb páros biztos nem akad Londonban.

Walters a fent említett szereplők mellett túl sok karakteres alakot írt bele a történetbe (miközben a többiek jelentéktelen átlagpistává szürkülnek), az olvasó pedig kapkodhatja a fejét, hogy most kinek a minisztorija folytatódik az oldalakon. Ráadásul az izgalmas részekről csak az újságcikkekből, a rendőri jelentésekből és a dialógusokból olvashatunk és az idő múlásával a hadnagy is csak egy ugató, de nem harapó kutyává szelídül, így a könyv a thrillerre jellemző borzongásnak még a közelében sem jár. Végig olyan érzésem volt, mintha a gyilkosságok csak ürügyként szolgáltak ahhoz, hogy több száz oldalon keresztül csak a személyiségváltozásról lehessen csámcsogni. Ugyanazok a dolgokat hallhatjuk újra és újra és újra és újra, amíg meg nem unjuk, mert a hadnagy bizony meg nem változik.