Agatha Christie: Tíz kicsi néger
Európa Könyvkiadó, 2010, 266 o., 2200 Ft A
Az 1939-ben megjelent Tíz kicsi négerről, minden idők (állítólag) legsikeresebb krimijéről csak szuperlatívuszokban áradozhatok. Hitchcock hírhedt, a nézőt a rettegés satujába szorító trükkjei, legendás suspense-technikája ehhez képest smafu, Stephen King összes vérszívója, veszett kutyája, baltás pszichopata ápolónője és nekiszabadult mángorlója elbújhat szégyenében az öreglány tehetsége elől (nem igazán korrekt, sántító összehasonlítások ezek, tudom, tudom).
A Tíz kicsi néger elolvasása garantáltan az összes köröm tövig rágását – mit rágását, tépését, marcangolását, cafatokká őrlését – eredményezi, elfogyasztásuk után nem zárható ki a folytatás a lábkörmökkel, valamint fokozottan számoljunk fülünk vérpirosra csavargatásával, esetleg a hajzat kopaszságig progrediáló öntudatlan megritkításával is. A legkevesebb, amivel megúszhatjuk, hogy a szobába lépő, általunk biztosan nem észlelt ismerős éktelen röhögésbe kezd leírhatatlan arckifejezésünk láttán: ugyanez a jelenet egy vadidegennel - hatványozott kínosságfaktor! - a négyes-hatoson is megismétlődhet. Lényeg: a Tíz kicsi néger lélegzetelállítóan izgalmas, lebilincselő műremek, igazi gyöngyszem, valóban. Önértéke vetekszik hatásértékével: számtalan későbbi krimiíró, sőt filmrendező ezzel a könyvvel a kezében bújt elő Christie ún. köpenyéből.
Tíz jellegzetes attribútumokkal felruházott ember sereglik össze egy elhagyatott, négerfej alakú szigeten. Korábban nem ismerték egymást. Valaki mindnyájukat meghívta, de sehol nem mutatkozik. Elmenni nem lehet, és ezúttal Hercule Poirot vagy Miss Marple sincs a társaságban, hogy a megfelelő pillanatban aktivizálódjék. Kész, többet nem vagyok hajlandó elárulni a tartalomból, minden újabb infó a mű élvezeti értékéből faragna le sziklányi darabokat. Klubtagoknak azért még megengedek némi célozgatást: ugye, hogy futkos a hátunkon a hideg minden újabb fordulatnál! Csak hadd utaljak a vezérmotívum, a rigmus mantrikus lüktetésére, arra a bizonyos beszélő névre, a változatos és kreatív halálnemekre, az emlékezetes vörös heringek sorjázására, no meg amikor az írónő egy rövid epizód erejéig bepillantást enged a szereplői fejekbe, és a párhuzamosan kibocsátott, szakadozott gondolattöredékek között ott van AZ is… De legyünk elővigyázatosak, nehogy úgy járjunk, mint egyik ismerősöm, aki óvatlanul megnézte az utolsó oldalon szereplő nevet, mert érdekelte, ki írta az Utószót – nos, nem az volt ott … meg ne nézzék!
Elég az ajnározásból, pillantsunk a mérleg másik serpenyőjébe, mert azért az sem üres teljesen. Axióma, hogy a rém igazán csak addig ijesztő, amíg a vaksötétben rejtőzik és nem látható: amint előbújik és rávetül a fénypászma, hangyányit mindig csalódást okoz, mert a „ha beteljesülnek a vágyaid, már nem is annyira érdekesek” – közhely, úgy látszik, a krimiolvasásra is érvényes. A megoldás minden hatásossága ellenére nem taglózott le, meg sem közelíti azt a katarzist, amit a Függöny (szintén Christie) befogadásakor éltem át: de arról még ennyit sem árulhatok el…
A regény utóélete egyébként elég érdekes. A cím kisebb meghurcoltatásban részesült, mivel a benne rejtező „néger”(nigger) szó semmiképp sem egyeztethető össze a PC szabályaival. Angliában két verzióban is megjelent később: And then there were none (És azután már senki nem maradt), illetve Ten little indians (Tíz kicsi indián) - az amerikai keresztségben is ezt az utóbbi nevet kapta. Németországban pedig 2002-ben hoztak rendeletet arról, hogy a fekete kisebbségek tiltakozásának eleget téve más címmel dobják piacra az újabb kiadásokat.
