Banga Ferenc – Reményi József Tamás – Tarján Tamás: Szénszünet
Palatinus Kiadó, 2009, 2300 Ft, 108 oldal.
Ha irodalmi paródiáról van szó Karinthy Frigyes, gondolom, mindent visz. Az Így írtok ti megkerülhetetlen emlékműve a magyar irodalom játékosságának, vagy éppen komolykodó dilettantizmusának, más alkotó a széles közönség szemében talán nem is lehet méltó e műfaj űzésére. A Reményi József Tamás – Tarján Tamás páros (Banga Ferenc rajzolóval kiegészülve) ennek ellenére minden különösebb retorzió nélkül űzhet gúnyt immár majd’ harminc éve a hazai szépíró társadalomból. Igaz az ellenállás hiánya viszonylagos, nevezhetjük akár visszhangtalanságnak is. Az irodalmár duó azonban egészen más irányból közelít a paródiához – amely szépen lassan talán átcsúszik a sokkal dallamosabb pastiche fogalmába –, mint akár Karinthy, akár az ő (de leginkább a műfaj) követői. A Szénszünet szerzői az alapanyagot leginkább annak elméleti oldaláról ragadják meg: felbontják, kifilézik, majd újra összerakják, de ezúttal már a saját szájuk íze szerint. Így aztán a jellegzetes vonások eltúlzott ábrázolására koncentráló előadásmód, vagyis az amúgy is meglévő stílusjegyek felnagyításának eszköze, az ő esetükben az előzetes (irodalmi) ismereteken alapszik. Az olvasónak kívülről-belülről illik ismernie a kifigurázott alkotást ahhoz, hogy az elmélyült poénok hatással legyenek – az olvasóra és az „eredeti” műre egyaránt.
Ezen tulajdonságuk miatt akár a bennfentes paródiák vádjával is illethetnénk a Szénszünet rövid, szinte csak ízelítőnek szánt szövegeit. Mintha a kiindulópontként funkcionáló írói életmű, amelynek feldolgozott, sűrített formáját kapjuk készhez két-három oldalon, csupán a hivatalos olvasók számára lenne elérhető a karikatúrákon keresztül. Ez azonban elhamarkodott és fölöttébb igazságtalan kijelentés lenne, hiszen az egyperces írások a megismerés új útjait nyitják meg a befogadók előtt. Nem muszáj tehát a posztstrukturalizmus vagy az irodalmi hermeneutika alapfogalmaival, valamint az elmúlt húsz év (valójában Weörestől Karafiáthig) irodalmának eredményeivel közelíteni a paródiák felé, mivel azok magukban idézik fel az aktuális szerző szövegszerű törekvéseit. Igaz ugyan, hogy hatalmas különbség van már ismert és még csak ezután megismerendő stílusok karikírozásának olvasása között, és ez a differencia befolyásolja a poén megítélését, de az a megnyugtató érzés, hogy rendkívül összetett alkotásokat (életműveket) két mindenre elszánt interpretátor gond nélkül összefoglal néhány mondatban, az eredetivel való utólagos találkozás során is elönti az olvasót.
Példákat rendkívül nehéz kiemelni a kötetből, anélkül, hogy megbontanánk azt az ívet, amely A magyar írópajtások 6 pontja („1. Fogadom, hogy Műveimben a vendégszövegek között előforduló saját mondatokra jegyzetben hívom föl a közönség figyelmét.”) című felütéstől a kötetzáró sírversekig („Szoba ablak karnis / Kötél hurok Kornis”; „Dekomponált magánvaló / itt enyészik Kulcsár Szabó”). Óhatatlanul aktuális kedvencek indokolatlan listázásává silányulhat ily módon az egységében roppant erős kötet, ráadásul a szemezgetés terjedelmi korlátok miatt függőben marad, de néhány írást ennek ellenére muszáj megemlítenem. Mindenekelőtt a Krasznahorkai László szövegei ihlette, No című remeket („Naponta negyven órán át esett, a határban tank nagyságú jég hullott, amely megolvadva hamarosan összefüggő tóvá gyűrűzött, Kelet-keleteurópa legnagyobb tavává.”), amely félelmetes módon a maga csattanóra kihegyezett retorikájával idézi meg az író prózájának (Tarr Béla-i ) hömpölygését. Kétségkívül a legfelemelőbb szentségtörés ez, a szövegek olvasásának és megértésének magasiskolája.
Hasonlóan bensőséges viszonyról árulkodik a Talán a pia című „Zalán Tibor novella” („A kérdőív egyetlen pontjával gyűlt meg a bajom: ’Sorolj fel három kiemelkedő magyar költőt!’ Sajnos nem ugrott be, ki lehet a másik kettő.”) vagy a Bartis Attilának tulajdonított Az izgalom („Egész szeptemberben galambbecsináltat ettünk”.); minden ízében eredeti a Tapperolás Kukorelly Endrétől („Csak hát a tapperolás, az hiányzik. Nagyon bír hiányozni. Különösen évnyitó alatt, ami Kölcseynek egy darabjával végződött, azt énekelték.”) vagy a kötelezők, Parti Nagy (Kisker) és Esterházy (Évaanyánk) szövegei („Folyt. köv., mert mindez csak a jégcsap Csucsa, adyg is ez az egyik legszebb napom ma is.” illetve „Hozzák a sudár lábak ezt a nőt befelé, tanévkezdésre. Kis pöcsök, mi, izgulunk (fel): jőne ide, az első ába, ne a geci bésekhez. És ő jön, minden linóleumokon át. Így ismerkedünk meg Évaanyánkkal.”).
Nem ússzák meg az irodalmi panoptikum kivételes alakjai sem: Szabó Magda („Március elején váratlanul megjött Grönlandból a kisebbik Kelemenhegyi (Raymund; a másikat Ludovikot csak makarónievőnek hívtuk a családban, bár remekül tangóharmonikázott), és halványlila borítékban kék levélkét küldött”), Weöres Sándor („Mikor én még diák voltam, / kétnaponta megszámoltam / – ma már álom, ma is álom –: / több leány volt a világon.”) Szentkuthy Miklós („Továbbra is keresztrejtvénnyel üsse agyon a máglyagyújtásig hátralévő, homokszemcsekemény órákat? – morfondírozott. Csak az imént hajintotta félre az Asszonyok Pajkosújságja legújabb számát, benne a monumenta fejtörővel.”) vagy Tandori Dezső („Verne-haiku: 5 / 7 / léghajón”).
Az irodalmi élet társadalmi problémái ihlették az olyan, könnyed hangnemük ellenére is meglepően éles kritikát megfogalmazó írásokat, mint az Alexa Károlynak címzett Magyar polgár pedig nem volt, hanem nincs; az Ungváry Rudolfot megidéző Nyílt levél zétéhez; vagy a kellően inkorrekt, ám érvényes kérdéseket feltevő A Fapine levele Z. T. alperes ügyében („A Feminista Alkotóművészek és Prózaírók Nemzetközi Egyesülete (FAPINE) (…) Hivatkozhatunk Paul de Manra, akinél (persze felesége intenciói nyomán) iránymutató módon megmondást nyert, hogy mi a véleményünk.”).
A kötet utolsó betűjéig bezárólag lehetne folytatni a felsorolást, de ezek a kiemelt részletek, amelyek egy adott állapot lenyomataiként szerepelhetnek csupán aligha viszik olyan közel a Szénszünethez a potenciális olvasót, hogy ne lenne érdemes befejezni a recenziót. Két nagytudású, elkötelezett és irigylésre méltóan alapos olvasó pillanatképe ez a kötet a hazai irodalom (leginkább az általános értelemben vett befogadás felől tekintett) állapotáról. Vitriolos olvasataik feloldják az eredeti és a paródia közti különbséget, rámutatva a játékos részvétel jórészt ismeretlen területére.
