Hideg, kék színekben játszó borító, egy hűvös, mély hangzású női név, egy örökkévalóságba fagyott szerelem – igazi januári olvasmány az Olga. A bíróból lett író, Bernhard Schlink 1995-ben megjelent A felolvasó című regényével tűnt fel a német, majd nem sokkal később a világirodalomban. A világszerte bestsellerré váló kötet sikerét csak fokozta a 2008-as, azonos című filmadaptáció, mely négy Oscar-jelölést és egy Oscar-díjat szerzett (az elismerést a női főhőst alakító Kate Winslet kapta meg). Ezek után nem volt kérdés, hogy az Olga című új kötet is nagy siker lesz, utóbbi fordítása (Szijj Ferenc jóvoltából) ráadásul sokkal egyenletesebben, gördülékenyebben olvasható, mint a korábbi sikerkönyv.
Bernhard Schlink: Olga
Fordította: Szijj Ferenc, 21. Század Kiadó, 2018, 286 oldal, 3690 HUF
A két regény sok közös vonást mutat, az egyik legfontosabb, hogy a főhős az új szövegben is egy nő (és története sok esetben itt is a férfiak szemszögéből van megvilágítva), és itt is egy szokatlan szerelem áll a középpontban. Míg A felolvasó Hannája egy jóval fiatalabb férfival folytatott viszonyt, addig Olga egy eltűnt, soha jelen nem lévő „kísértettel” éli le hosszú életét. Első (és egyben utolsó) szerelme, Herbert ugyanis az Északi-sark meghódítására vállalkozik, egész pontosan az Északkeleti átjárón szeretne keresztülhajózni, de expedíciója kudarcba fullad, soha nem tér vissza a sarkvidékről. De nemcsak a férfi fagy meg a zord körülmények között, hanem mintha kettejük szerelme is jégbe fagyna, hibernálódna, és így vészelné át az elkövetkező évtizedeket.
Olga ugyanis nem hajlandó elfogadni szerelme elvesztését, leveleiben mindvégig közel marad hozzá, és amikor már régen tudja, hogy a férfit nem látja viszont, szerelmüket akkor is (meg)őrzi, nem hagyja kihunyni. Paradox módon nem veszíti el a kapcsolatot, noha a férfit igen. Még évtizedekkel Herbert eltűnése után is így fogalmaz:
„Én nem gyászolom Herbertet, én vele élek.”
Ezt a kitartó várakozást eleve nem könnyű megérteni, és még nehezebb úgy, hogy a regény Herbertet nem idealizálja, hanem megmutatja esendőségét, azt, hogy képtelen elhatározásra jutni, ellentmondani a szüleinek (akik ellenzik Olgával való kapcsolatát), örök gyerek, aki hőssé akar válni, noha hiányoznak belőle az ehhez szükséges tulajdonságok. Egy üres karakter, aki a benne lévő űrt utazásaival igyekszik feltölteni, és bár a maga módján szereti a lányt, mégsem tekinthető olyan nagyformátumú jellemnek, aki rászolgálna a nő hűségére. Mintha nem is a férfihoz, hanem saját vállalásához lenne hű a főhős. Olga hűsége más vonatkozásban, elsősorban rendíthetetlenségében, Pénelopét idézi. Ez a hűség egy idő után a plátói szerelem jellemzőit kezdi mutatni, hiszen a címszereplő több mint öt évtizeden át tartó szerelme egy idealizált álomképre irányul, és egyáltalán nem könnyű eldönteni, hogy Olga kitartása vajon hősies és bátor tett, vagy sokkal inkább egyfajta képtelenség arra, hogy elkezdje végre élni a saját életét.
Mi van akkor, ha ez a fajta megszállott és irracionális hűség valójában gyávaság, félelem az újrakezdéstől? És mi van akkor, ha valóban létezik ekkora, soha el nem múló szerelem, melyben a veszteség meggyászolhatatlan, vagy fel sem fogható? A kérdés eldöntése természetesen az olvasóra marad – már ha kell egyáltalán dönteni az ehhez hasonló kérdésekben.
A regény három, nagyjából egyenlő részre oszlik: az elsőben a korán elárvult Olga gyermek- és ifjúkorát, Herberttel való megismerkedését, szerelmük éveit ismerhetjük meg; a másodikban az idős, időközben megsüketült Rinke kisasszony (azaz Olga) élete tárul elénk. Ennek a szakasznak a narrátora egy nála jóval fiatalabb férfi, Ferdinand, akivel szoros barátságot köt, és akit a nő halála után sem hagy nyugodni ez a furcsa, már-már hihetetlen élettörténet, és az ő nyomozásainak köszönhetően ismerhetjük majd meg a Herbertnek írt szerelmes leveleket, melyekből a harmadik rész épül fel.
A lány, aki élete végéig küldte a szerelmes leveleket az Északi-sarkra
Olga árva, szeretet nélkül nő fel nagymamája mellett a tizenkilencedik század végének Pomerániájában. Hátrányos helyzetből indulva sikerül kiharcolnia, hogy tanítóképzőbe járhasson, és korát megelőzve önálló egzisztenciára tegyen szert. Olga beleszeret a szomszédben élő magányos fiúba, Herbertbe, és kapcsolatuk egész életükön át tart. Bernhard Schlink: Olga Fordította: Szijj Ferenc, 21.
Ebben a szakaszban ugyanis Olga postán maradó, a norvégiai Tromsőbe címzett levelei sorakoznak (innen indult el Herbert tragikus kalandjára), mégpedig időrendi sorrendben, az első 1913-as, az utolsó 1971-es keltezéssel. Olga sorsának bemutatásával párhuzamosan a német történelem huszadik századi eseményei is megidéződnek, a század elejétől a két világháborún át a hetvenes évekig. Nem kevés meglepetést tartogat a könyv, és két krimibe illő fordulattal is szolgál Olga halálának körülményei és egy Eik nevű kisfiú kapcsán. Bár szerkezetileg meglehetősen összetett, többféle nézőponttal és elbeszélővel rendelkező kötet, mégis könnyen, probléma nélkül befogadható olvasmány, amelyből egy veszteségben és fájdalomban gazdag, mégis nyugodt, alázatos, az élet nehézségeit elfogadni kész sors rajzolódik ki.
A regény legerőteljesebb része az egyoldalú levelezésbe betekintést engedő, a soha ki nem kézbesített leveleket tartalmazó harmadik rész, mert talán itt a legerősebb Olga nézőpontja, itt kerülünk hozzá a legközelebb, és talán ezekből a levelekből érthetjük meg, miért alakult úgy az élete, ahogyan, és miért nem tudta elengedni soha elveszített szerelmét. A rövid levelek, Herbertnek szóló híradások egyszerű, sallangoktól mentes nyelven, fájdalmasan őszintén állnak előttünk, és a szerelemnek nem a szenvedélyben, sokkal inkább a kitartásban és elköteleződésben ragadják meg a lényegét:
„Így zajlik mostanában az életem. Rád gondolok, nem telik el úgy öt perc, hogy ne gondolnék Rád, nincs olyan este, hogy ne Neked szólna az utolsó gondolatom, és nincs olyan reggel, hogy ne Neked szólna az első.”
Szerző: Kolozsi Orsolya
