Olvassátok Fleuriste recenzióját!
Passuth László: Sárkányfog
Athenaeum Könyvkiadó, 2009., 784 oldal, 4490 Ft.
… majd hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és éltek, amíg meg nem haltak – ismerős, nem? Ez eddig rendben is volna, a mesebeli királyok vélhetőleg így tengették napjaikat, kiábrándító follow-up történetekre pedig ritkán pazarolták a papirost a szerelmi krónikások. De akkor is: mi volt a kettő között? Mi történt a fényes mennyező és az „amíg meg nem haltak” közti több-kevesebb időben? A mesebeli királyfi és a királylány nyilván nagy szerelemben éltek, lett egy csomó gyerekük és vígan kormányozták az országot. És mi van, ha nem?
Erdély egykori uránál, a legkevésbé sem mesebeli, de a valóságban is tehetséges és művelt Báthory Zsigmondnál minden adott volt, hogy így legyen. Igaz, hogy frigye az osztrák Mária Krisztiernával nem az égben köttetett (nem mintha ez annyira eltért volna a korabeli gyakorlattól), de ettől azért még működhetett volna a dolog. Bár voltak baljós előjelek, a tanácsadók azért mégis drukkoltak, hogy megtörténjen a consummatio, mert ha nem, akkor Erdély visszaszáll a koronára.
Ha alapvetésként fogadjuk el, hogy a szex és a hatalom viszi előre a világot, akkor Báthory Zsigmond ebből a szempontból alaposan ráfaragott. A fiatal fejedelem ugyanis nem tudta elhálni a frigyet, és "Gyulafehérváron végül nem áztatta szűz vér a patyolat lepedőt". Pechére azonban a kudarcról nem csak szűkebb környezete, de hamarosan az egész akkori európai elit is tudomást szerzett, ami aztán persze alaposan megkavarta a nagypolitika amúgy is eléggé gubancos szálait.
S mindez csak egyetlen momentum Passuth László nagyívű könyvéből, amelyben a 16 éves kora óta kormányzó Báthory Zsigmond, valamint a Habsburgok és a török Porta között lavírozó Erdély sorsa végérvényesen összefonódik. Nem vitás, hogy óriási és lenyűgöző precizitású tudásanyag gyűlt össze Passuth kezei alatt: nem csak a 16. század végi Erdély elevenedik meg a könyv lapjain, de egy egész történelmi panoptikum, I. Erzsébet angol királynőtől kezdve II. Fülöp spanyol királyon keresztül egészen a hóbortos Rudolf császárig, aki kormányzás helyett szíve szerint inkább a csillagokat fürkészte, vagy az alkímia titkait kutatta. Már ha hagyták.
Éles, színes skiccekkel felrajzolt alakok népesítik be a regényt, amely leginkább egy hömpölygő folyamhoz hasonlít. Sűrűn szövött textúrájú anyag Passuthé, amely apró, precíz részleteivel, az események gondos ábrázolásával, a forrásművek lelkiismeretes beillesztésével időnként már-már agyonnyomja az olvasót, az olvasási élményt azonban mindenképp. Maga Passuth László írta azt a regény utószavában, hogy amikor belekezdett a Sárkányfog írásába, „világosan láttam a kásahegy méreteit, amelyeken át kell rágnom magam”.
Pedig nem rossz könyv a Sárkányfog, csak kicsit szereptévesztett. Regénynek ugyanis nagyon sűrű és enciklopédikus, történelmi krónikának azonban kiváló. Mindezzel a jelek szerint az író is tisztában volt, amikor az utószóban azt írja, hogy a „Sárkányfog műfajilag nem egészen tiszta, nem hibátlan képlet”. Majd így folytatja: „Nyilvánvalóan egységesebb lehetett volna akkor szerkezete, ha kevesebb szálat szövök egybe, s elhagyom mindazt, amit amúgy is félresodort a krónika”.
Passuth László azonban lelkiismeretes író: olyan, mint a regényben is megjelenő Szamosközy István, a gyulafehérvári kancellária titkára, aki évtizedeken keresztül testközelből szemlélte a történelmi eseményeket, a labilis Zsigmondot, a kivégzéseket, cselszövéseket, csatákat, felemelkedéseket és bukásokat, és titokban, az asztalfiókba csúsztatott papírokra jegyezte fel az erdélyi fordulatokat az akkori hivatalos változatnál hívebben visszaadó alternatív krónikáját.
Passuth így maga Szamosközy, aki nagy gonddal, hozzáértéssel és részletekbe menően adja vissza az erdélyi késő reneszánsz mindennapjait, ám ezzel egyúttal időnként agyon is csapja a cselekmény folyamát. Kétségtelenül lenyűgöző tudás rejtőzik a sorok között, de nagyon kell szeretni a történelmet ahhoz, hogy az olvasó igazán élvezni tudja a regényfolyamot.
