B
Funato Akari – Yuya Aoi: Csillagsivatag
Fumax, 2009, 192 oldal, 2490 Ft.
A Csillagsivatag egyetlen kötetébe mindent belesűrítettek a szerzők (Funato Akari: rajzoló, Yuya Aoi: szövegíró), amit csak el lehet képzelni: családi és iskolai (földi), valamint űrbéli konfliktusokat, varázserejű tárgyakat és személyeket, misztikumot, látványos csetepatékat és kissé hirtelen és motiválatlan happy endet. Ennek megfelelően kellően tömény és nehezen követhető lett a történet, de ez ne riasszon el senkit, érdekes kis alkotás ez.
Adott egy ikerpár, akik ugyan elég sokat civakodnak (pontosabban a fiú, Kenji teremti le gyakorta nővérét, a csöndes, mélabús Manamit), mégis infarktusközelbe kerülnek a puszta gondolattól is, hogy valamelyiküknek baja lehet. Főképp, mivel anyjukkal nem túl rózsás a viszonyuk, legalábbis Manaminak; apjuk lelépett, ezt a gyerekek is megsínylik. Természetesen múltbéli rejtély is terheli ingatag pszichés állapotukat: egészen kicsi korukban majdnem belefulladtak az óceánba, de valahogy kisodródtak a partra, egy furcsa kővel együtt, amiről – akárcsak egyik-másik szereplőről – hamarosan ki fog derülni, hogy nem pusztán egyszerű drágakő. >
Manami egy nála körülbelül egy évtizeddel idősebb üvegműves férfival barátkozik össze (finom utalás az apakomplexusára: a gyerekek apjának is ugyanez a mestersége), úgyszólván nála piheni ki az otthoni és az iskolai fáradalmakat; Kenji eleinte bizalmatlanul áll a felnőtt Sawatarihoz: jó hogy, hiszen enyhén szólva is gyanús, hogy gimnazista lányokkal haverkodik. Nem kell rosszra gondolni, nem burkolt pedofíliáról beszélünk, hanem science fictionről, ugyanis Sawatari apja egy másik bolygóról való, és az ikrekkel és drágakövükkel nagyon is határozott céljai vannak.
Innentől kezdve elszabadulnak az űrlények, drágakövek, mangaolvasó legyen a talpán, aki követni tudja az eseményeket. Felbukkan egy furcsa fekete, majd egy szintén furcsa szőke fiú, akik időnként átváltoznak, a gyerekek ingáznak otthonuk, a Föld és más bolygók között, először az egyikről hiszik, hogy ő az, akit régóta keresnek, aztán a másikról, aztán előkerül még egy szőke fiú; vagyis egy kukkot sem értettem volna az egészből, ha nem lennének úgy megírva a dialógusok, hogy a szereplők utólag úgy kommentálják, értékelik a történteket, hogy azok tömör összefoglalásnak hatnak. S mire az idegen civilizációk közti háború véget ér, a Földön, a főszereplő ikerpár szűkebb környezetében is helyreáll a rend: apjuk visszatér és vele együtt a családi béke is.
Érdekes a párhuzam, a két sík (földi és nem evilági) folyamatos egymásba játszatása: hiszen valami olyasmiről van szó, hogy két varázslatos kristály is van, csak el vannak választva egymástól, és az ikreknek is majdnem ez lesz a sorsuk; Kenji és Manami családja is kettészakadt, az apa hiányzik belőle; a konfliktusok feloldása, a békekötéssel (és nem egyik vagy másik fél győzelmével!) véget érő háború is az elszakadást, majd újra egymásra találást szimbolizálja, nagyítja kozmikussá. Az egyértelműen boldog lezárás, a problémák maradéktalan megoldódása és az utolsó képkockák ragyogó napraforgómezője ellenére is finoman melankolikusnak, szomorkásnak érzem a mangát, elsősorban talán a központi karakter, Manami miatt: nyilvánvalóan nagyobb gondot fordítottak a megrajzolására is, mint a többi figuráéra. Igaz, nagyon ritkán nyilvánítja ki érzelmeit, illetve nem nagyon tükröződnek az arcán, de éppen ez a folyamatos merevség, semmibe bámulás, lehajtott fej fejez ki többet, mint Kenji dührohamai vagy Sawatari zavart mosolya. Talán mert kevés családi probléma oldódik meg így egycsapásra, egy telefonhívással – nem csoda, ha két idegen civilizációnak is bele kellett keverednie, mire szépen elsimult minden.
