A+
Anna Maria Mäki: Zárt helyek igézeteNyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest, 2008 166 oldal, 2480 HUF, Fordította: Király Hajnal
Nehézkesen indult számomra ez a kötet, de aztán egészen belebolondultam. Legutóbb akkor szórakoztam ennyire jól skandináv elbeszélő történetein, amikor néhány éve Kjell Askildsen norvég mester remek rövidprózáira bukkantam. Annyiban talán hasonlítanak is egymásra, hogy mindkét szerző világa szorongásgyökerű, enyhén minimalista nyelven, de természetesen másképp, más formában és tónusban.
Anna Maria Mäki finn írónő vékony kis könyve alig 4-5 oldalas novellákat tartalmaz, külön címmel ellátott egységekre bontva, melyeket egy-egy rövid bevezető előz meg. Így összesen 17 novella szerepel a kötetben, de ha hozzávesszük a filozofikus tartalmú prológokat, akkor 24 lesz a szövegek összege.
Apró történetek sorakoznak, néha egyes szám első, máskor harmadik személyben. A hősök és elbeszélők minden esetben fiatal lányok és nők, a helyszín többnyire napjaink finn valósága. A történetek szinte kivétel nélkül valamilyen lélektani határhelyzet köré szerveződnek és nem zárulnak szelíd megoldással. Tipikusan női nézőpont, a huszonegyedik századi női szerepek konfliktushalmazaival, de mégis univerzális értékű irodalmi anyaggá pácolva.
Fekete hangulatok, görcs, félelem, szorongás, gyávaság, stressz, miközben az ezredforduló gépezete szakadatlanul letarolja bennünk az embert. A novellák rendszeres szereplője egy titokzatos fekete kalapos hölgy, aki minden írásban feltűnik váratlanul egy-egy jelenet mellékalakjaként, mintha valami halálangyal közlekedne szabadon a szövegekben.
A legjobbak: Félút, Darázsfészek, Égi ajándék, Dugó, Testvérgyilkos, Hat óra alvás. Utóbbi talán az egyik legüdítőbb írás, amit gyakorló kisgyermekes anyák nehéz sorsáról írhattak a világirodalomban. Volt honnan meríteni, hisz Anna Maria Mäki 1976-os születéséhez képest már három gyermek édesanyja.
Ami viszont ennél is nyugtalanítóbb számomra, az a Vörös fény című elbeszélés, amely egy megnevezetlen külföldi városban játszódik. Mivel veszprémi vagyok, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a novella Veszprém városáról lett megmintázva. Ismerősek a helyszínek, ismerősek a figurák, a motívumok – és ami legfélelmetesebb: nagyon ismerős az ábrázolt lépcsőház: mintha a saját lakókörnyezetem volna. Akad persze itt-ott idegen elem, melyek viszont akár betudhatók egy szöveg megformálása során használt szerzői eszközkészlet darabjainak, de mégis kísértetiesek a megfelelések. Mindezt jelentősen erősíti egy régi körülmény.
Jól emlékszem, hogy néhány éve, 2004 körül a lépcsőházunkban lakott 3 finn egyetemista lány, a második emeleten. Talán fél évet vendégeskedhettek valamelyik veszprémi szakon, aztán még azon a nyáron távoztak. A szerző akkor volt körülbelül 28 éves, tehát elvileg simán elképzelhető, hogy fél évet részt vett valamilyen kurzuson egy magyar egyetemen, elvégre van finn testvérvárosunk is.
Mármost a lépcsőház vaskorlátja, az alkoholista lakó, aki gyakran részegen üvölt és zajong a lakásában, az egyetem épülete, a könyvtár, a városháza, a sárga autóbusz érzékletes leírása, a vásárcsarnok szomszédságában található buszpályaudvar, a főút menti bank – mind-mind azt a gyanút ébresztették bennem, hogy Veszprém a novella mintája. Ráadásul a szerző járt is Budapesten a Könyvfesztivál vendégeként, tehát talán valóban lehetnek magyar kapcsolatai.
Utánanéztem az interneten, persze semmi nyomát nem találtam a feltevésemnek. Lehetséges, hogy mindez csupán az én intenzív fantáziám terméke. De ha csak ostoba elképzelésről is van szó, amelynek a legcsekélyebb alapja sincsen, annyi bizonyos, hogy Anna Maria Mäki elért nálam valami nagyon fontosat: írt egy olyan szöveget, amelynek világát mindvégig a saját városomnak és világomnak láttam. És akárhogy is, de ez – az egyébként jó novellák mellett – nem kis teljesítmény tőle.
