Joe Hill: A szív alakú doboz Ford.: Uram Tamás
Európa kiadó, 2008, 381 oldal, 2500
Én nem ’tom, lehet hogy csak én nem vettem észre? Én nem óvasok semmilyen könyvindusztris bennfentes-lapot, gőzöm nincs mik a legújabb megjelenések, asse tudom kijaza Fabricijusz, úgyhogy I’m out of the loop.
Ezé’ mondom, biztos elsiklottam afelett, hogyamikor ez a könyv, a Szív alakú doboz megjelent, a kiadó elfelejtett összepiárolni minket a ténnyel: a Stephen King fiának az első regényéről van szó. A csávó valódi neve Joe King.
Vagy ez szerződésileg rögzítve van, hogy ezt nem lehet közhírré tenni? Előfordul. Hill is csak rendkívül ritkán hozza fel, nem csodálom persze. Egy ilyen árnyékból kilépni, ahhoz cohones kell. De akkor meg miért utazik az istenadta, pont mint a fater, horrorban? Így nehéz lesz.Az összehasonlítás meg persze elkerülhetetlen. Bocs Joe. De ugye nem gondoltad komolyan, hogy megúszhatod?
A Szív alakú dobozt dicséri a külhoni kritika orrba-szájba, és tényleg vannak jó pillanatai, de totálisan olyan, mint egy korai 90-es King regény: Pistabá akkor már túl volt a csúcson, a kokóról leszokott, a remekműveit (bizony-bizony) már réges-rég megírta, és nekikezdett a húsz éve tartó üresjáratának. Akkori könyveiben meg-megcsillant még a régi brillantin, de a géniusz, ami miatt egykor mindenki meg volt huzatva a dolgaiért, elillant.
Do drugs, kids.
Judas Coyne, a kiégett, középkorú rocksztár meg van őrülve az okkult csecsebecsékért. A titkára ráveszi, hogy interneten keresztül vásároljon kísértetet, pontosabban vegye meg egy halott öregember zakóját, amelyhez a szellem garantáltan kötődik: ahol a kabát, ott a kóbor lélek. És tényleg, Coyne kénytelen, életében először, valóban konfrontálódni a természetfelettivel. A vénember kísértete a frászt hozza rá, sőt, annál tovább is megy, Coyne és barátnője életére tör. Az idegösszeroppanás szélén egyensúlyozó zenész kideríti, hogy összeesküvés áldozata lett: a zakó egykori gazdája egy régi csajának a nevelőapja. Miután szakított a lánnyal, az hazament, felvágta az ereit. A mostohaapja nem sokkal ezután szintén meghalt, és most a túlvilágról igyekszik Coyne életét is megkeseríteni, vagy amennyiben lehetséges, annak véget vetni. Coyne-nak nincs más választása, mint hogy a kutyáit és az aktuális nőjét a pickupba pakolja, és elinduljon délnek, a ruhadarabhoz örökre odabiggyesztett szellem eredetét felkutatandó, majd felkutandván, azt elpusztítandó. De nem minden az, aminek látszandó... lehet hogy a lány nem is lett öngyilkos?
Szinte sajnálom ezt a Joe gyereket (na azért persze sírni nem kell, a könyv nagyon nagy siker külföldön, mert valahogy senki nem tartja illendőnek felhozni, hogy.) A stílusa egy az egyben a faterjáé. Úgy látszik, ez egyiküket sem zavarja különösebben. A figurák kibontása, a csúcspontok irányába levágott hajsza, még a konklúziók lefolyása is hasonló (némelyik szuperbárgyú, ilyenkor köszön be a kiégett öreg-King). Mindössze annyi a különbség – és ezért nem annyira katartikus ez a debütálás, mint az öreg King Carrie-je (1973) -, hogy Joe-ból hiányzik a szar gyerekkor. Hiányzik a szegénységben eltöltött évtizedek emléke; hiányzik a mindenféle HMCS-k öklének a lenyomata a pofaberendezésén, ahogy elkapták, mikor a kis szemüveges surmó a könyvtárból hozott ki könyveket; hiányzik a valódi, pitiáner emberi kegyetlenség tanújaként megszenvedett idő. Sosem fog tudni kitörni az apja árnyékából, mert az öreg olyasmivel rendelkezik, ami őbenne, körülményeinek köszönhetően, nincs meg: tapasztalat.
Nagyon tehetséges ember Joe Hill, a könyv lendülete benyúl a hónunk alá, átrepít a történeten, de az egész túlságosan, átgondoltan strukturáltnak hat – és itt látszik meg igazán, miért a legcsodálatosabb műfajok egyike a horror, mert kegyetlen, mert kell neki a tragédia, de egy jó házból való, legyen bármily ügyes, az igazi megrendülést nem tudja garantálni.
