Sam Taylor: Erdő köztársaság
Orlando kiadó, 2005, 222 oldal, 3000 Ft
Sam Taylor hazánkban kevéssé ismert, és ezen sajnos nem változtatott a négy éve megjelent Erdő Köztársaság című regénye sem. Persze mint elsőkönyves, nehéz meghódítani a világirodalmat, pedig ez a könyv igazán alkalmassá teszi erre. És a szolid siker sem az Orlando kiadó sara, mert ők egy gyönyörű, keményfedéllel, és védőborítóval ajándékozzák meg a kötetet, amely teljesen átadja a könyv komor, drámai hangulatát. Az igazi felelősnek a könyvkereskedőket lehet tekinteni, akik valószínűleg a regény valós ismerete nélkül tették a gyerekkönyvek közé, mondván a Legyek Ura is kötelező olvasmány az iskolákban, akkor ez is biztos nekik szól. Aki olvasta a Legyek urát, az tudja, hogy a gyerekszereplők egyáltalán nem teszik a könyvet egy igazi ifjúsági-kalandregénnyé, sokkal inkább az idősebb korosztálynak szól. Így van ez az Erdő köztársasággal is.
A történet alapkoncepciója egyszerű. Egy franciaországi kisvárosban él Michael, aki testvérével és két barátjával együtt elhatározzák, hogy föladják addigi életüket és Rousseau Társadalmi szerződésének tanítása alapján saját kis társadalmat alapítanak a közeli erdő mélyén, az Erdő Köztársaságot. A „vissza a természetbe” elv alapján élik mindennapjaikat. Sátorban alszanak, vadásznak gyűjtögetnek, fürdenek a patakban és igazán szabadnak érzik magukat. A könyv első harmada ezt az érzést és kérdést boncolgatja: milyen lehet igazán szabadnak lenni. Az ember átérzi, milyen lenne, ha otthagyná a stresszes munkahelyét, letépne magáról minden láncot, amihez ez a társadalom köti, és végre kitörni ebből az egyre gyorsuló mókuskerékből. A főszereplő Michael, megízleli élete első szerelmét is, Isobel, a csapat egyetlen nőnemű tagjának oldalán. Szabadság, szerelem, ez a kettő kell nekem.
Az első rész egy balesettel zárul, így Michael egy hosszú álomból ébredve tér vissza a Köztársaságba. A megváltozott hangulat rögtön érezhető. Ha az első fényes, vidám, fehér, akkor a második rész matt, feszült és szürke. A változással egy személy is érkezett a táborba, Joy személyében, aki kicsit csúnyácska, mégis elkötelezett híve az Erdő Köztársaság forradalmának. Egyértelműen a regény fordulópontjának lehet tekinteni, az ő érkezésével kezd a Köztársaság hanyatlani. Michael és Isobel kapcsolata komolyabbra fordul, de a szerelem már rég nem lángol. A kis csapat portyázni jár a közeli farmokra, ahol hirdetik a forradalmat, ám az erőszak belépésével Isobel úgy érzi neki már sok ez az egész, és ki akar szállni. De a megszigorodott törvények nem engedik meg a távozást, így Isobel polgártársból hamar áruló lesz. És ezzel át is léptünk a harmadik részbe, aminek a színe már egyértelműen a fekete.
Szürrealisztikus, félelmetes és véres. Így lehetne jellemezni a könyv befejezését. Nyomasztó és kellemetlen, mégis letehetetlen. Barátból lett ellenségek, próbálnak fenntartani egy nem létező ideát, semmibe véve az emberéletet. A könyv nagyon is a mi világunkról szól, ebben is nagy a párhuzam a Legyek urával. Az embernek sokszor eszébe jut olvasás közben Golding klasszikusa, habár az Erdő Köztársaság modernebb és sokkal élettel telibb. Ahogy ilyen mesterien vált a megtestesült boldogságból, a lelkünk démonainak földi poklába, az nehezen utánozható. Én nem szoktam könyveket újraolvasni ( biztos lesz egy elmés kommentelő, aki rávilágít, hogy milyen rossz hozzáállás ez a részemről, de nincs mit tenni én ilyen vagyok), de az Erdő Köztársaságot legalább háromszor végigolvastam, és vagy százszor lapoztam bele egyes részeket böngészve. És mindannyiszor odaszegez, leköt és újra átélem azokat az elemi erejű érzelmeket, amit a könyv nyújt.
