A+
Sylvia Plath: Az üvegburaEurópa Könyvkiadó, 2010, 288 oldal
Az üvegbura alapmű, melyet minden tinédzser kezébe bele kellene nyomni, akkor is, ha olyan rémisztő képet fest a depresszióról, amely nyomán dobhártyarepesztő a csend. És valóban szinte végig jelen van a regényben ez az önellentmondásos létezésforma. Valami vészjósló üresség, mely öl, butít és rombol. Ennek a levertségnek nincs oka. Ez a boldogtalanság génekbe kódolt.
A regény főszereplője Esther Greenwood, - az írónő, Sylvia Plath alteregója, - tizenkilenc éves, sudár, mások szemében kissé talán furcsán viselkedő leányzó. Összességében minden rendben van vele. Attól még, hogy magas sarkút visel, a homokos tengerparton, miért ne lehetne teljesen normális? Ezen felül tehetséges, szép, és ráadásul még szerelmesek is belé. Tízből tíz lány össze-vissza ugrálna örömében, ha csak fele ennyi szerencse érné. Neki azonban mégis kicsúszik a lába alól a talaj és a történések, vagyis inkább a nem történések: a vákuum egyre terhesebbé válik számára. Azt is látjuk, ez a letargia nem időjárás vagy pasifüggő. Estherben egyre inkább eluralkodik a gondolat, hogy az egyedüli megoldás csak az öngyilkosság lehet. De vajon, hogyan kellene csinálni? Melyik módszer a legmegfelelőbb? (Itt a Wilbur öngyilkos akar lenni című film is eszünkbe juthat akár, de persze az sokkal mulatságosabb.) Esther esetében a fájdalommentes és gyors altató győz.
Az üvegbúra olyan, mint egy napló és mégsem. Személyesnek személyes, de sokszor átüt rajta a líra, egyes bekezdések prózában írt verseknek is beillenének. Nem is mindig lehet teljes egészében felfogni a mondanivalót, mint ahogy az elme bomlása sem pontosan nyomon követhető sokszor.
Család, fehér kerítéses ház, karrier. Mindezek semmit nem jelentek, ha csak egyetlen út van egy nő számára kijelölve és mozgástere nulla. Egy nő ne ugráljon, ha lehet, akkor sem, ha költőnő. Akkor sem, ha átlagon felüli képességekkel rendelkezik. Marad a gázcsap és az örökálomba ringató, apró pirulák. A szomszéd szobában alvó gyerekek még a reggelijüket is megkapják. Morbid agyszülemény? Nem. A szélmalomharc, csak a regény lapjain zárul happy enddel. - 1966-ban, amikor a könyv először jelent meg az írónő saját nevén, és nem az addig használt Victoria Lucas álnéven, Sylvia Plath már halott volt.
A mű végén Esthernek sikerül elérnie azt, amit Sylviának nem. Az üvegbura egy időre felemelkedik a fejéről és csodával határos módon végre úgy szemlélheti a világot, ahogy mások is. Ám a bura, bár felemelkedett, mégis ott maradt. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, legfeljebb megtanulni, hogy lehet együtt élni vele. Ha pedig egyszer szétzúzzák, a túlélés korántsem olyan biztos.
