A jól körvonalazott, sőt, a teljes tartalmat feltárni igyekvő markáns ön- és világkép nem feltétlenül sajátja és velejárója a rockandroll irományoknak. Bár a popzene időnként igen találóan fogalmaz az élet dolgairól, de ez az esetek nagy részében kimerül a bejáratott témák (szerelem, szex, lázadás, nonkonformizmus, esetleg némi politika) ismételgetésében vagy jó esetben újrafogalmazásában. A pop-könyvek pedig az adott előadó munkásságának – néha bizony unalmas – taglalásában, úgymint megalakulás/működés/feloszlás, és főleg a stúdiózás/turnézás/bulizás szentháromságok köreiben érdekeltek. Ha komolyabb hátteret és korképet is kapunk, akkor már kiváltképp örülni szoktunk.
Dénes József: Szökésben - Dönci visszaemlékezései
Jaffa Kiadó, 2016, 376 oldal, 3150 HUF
Az irodalomba hajló, a költészettől a társadalmi problémákig ívelő, netán a transzcendenst kereső attitűd leginkább az úgynevezett beat-irodalom sajátja (volt). Ehhez a vonulathoz sorolható Dénes József, azaz Dönci önéletírása is. Zenész maga a legritkábban ír, azaz szövegeken, vagy zenés műveken kívüli irodalmat elvétve, a pályaképeket zenei szakírók, vagy pedig úgynevezett szellemírók készítik. Dönci könyvéből, azaz könyvéről az első oldalak után két dolog világos, egyrészt tud írni, valamint azonnal fel is készíti olvasóit a teljes kitárulkozásra. Rögvest az intro második bekezdésében, miután történelmi nagyságokat említ összehasonlításképpen, meg is adja a legfontosabb kulcsot: „Az én életem inkább piti helyzetek sorozata, melyekből minduntalan szökni próbáltam ahelyett, hogy szembenéztem volna velük”. Hogy világos legyen, mielőtt belemennénk a részletekbe: Dénes József igazán jó gitáros volt, és bár életének, azaz aktív zenész éveinek összidejét tekintve közel sem az volt a leghosszabb szakasz, az utókor, és talán még a kortársak is a kultikus nyolcvanas évekbeli underground rockzenekar, az Európa Kiadó gitárosaként emlékeznek rá. Pedig ezenkívül igen jelentős volt a Balaton zenekarban betöltött szerepe is, majd játszott a Palermo Boogie Gangben, a Vidámparkban, és az Ámenben, sőt néhány Neurotic-dalnak is ő volt a szerzője, 2006-ban pedig megjelent egyetlen, Dixi szövegekre írt szólóalbuma.
Mindezt persze csak jelzésértékkel soroljuk, Dönci élete és zenei munkássága jelentősen gazdagabb és sokoldalúbb volt, tele alkalmi produkciókkal, majd több évnyi vendéglátós kenyérkereséssel. Ez a könyv, bár páratlan kordokumentuma a jelzett korszaknak, ennél sokkal több is. Elsősorban egy kitárulkozó, önmagát vállaló ember könyve, aki remek megfigyelőként tűpontos helyzet- és karakterjellemzéseken keresztül felszámol minden illúziót. Dönci a hetvenes-nyolcvanas évek ún. jassznyelvét használja meglepően kreatívan, és bár valóban tehetséges író, néha úgy tetszik, a korra jellemző teljes szlengkészletet beforgatta művébe. Ez a töménység a könyv második felére kicsit csillapul, és nem is baj, már csak azért sem, mert a hitgyülis megtérést követő évek hangulata úgyis más, mint a legvadabb rockandroll időszak.
A Szökésbent olvasni felkavaró élmény. Aki valamilyen formában érintett volt a tárgyalt korszakban, az nem ússza meg elérzékenyülés, némi nosztalgia, vagy akár a fiatalság elvesztésének fájdalma nélkül. Amikor például az URH, a Balaton és az Európa Kiadó zenekarok körül kialakult rajongók kazettamásolgatásairól és csereberéiről ír, viszontláttam magamat suhancként a sorolt zenekarok lázában égni. De ez csak az egyik kortörténeti rétege a könyvnek, talán még fontosabb, ahogy ezt, és saját magán keresztül az általánosan emberit ábrázolja. Aki adatpontos részletességű magyar underground-zenei tablót vár, csalódni fog, mert neves figurák maradnak ki, vagy intézi el őket a szerző egy-egy félmondatban, míg az emberi harcok, a drogok, főleg az élethosszig tartó küzdelem az alkohollal, a barátnők, a család, a mindennapokat kísérő haverok, az akár alkalmi zenésztársak megmozdulásai, és a történésekre adott reakcióik lényegében sokkal nagyobb súlyt kapnak. Egyértelmű, hogy Dönci életében a csalódások és a fájdalmak fontosabb élményként csapódtak le, mint a sikerek és az örömök, ám ettől könyve nem válik nehéz olvasmánnyá. Nagyon pörgős és könnyen átélhető, és főleg amiatt, ami jó íróvá tette: remek megfigyelőként saját belső folyamatain kívül érzékeny volt a világot és az emberi viszonyrendszereket átszövő mozgatórugókra. Bár mindvégig lemeztelenít és a lehető legőszintébben igyekszik megmutatni helyzeteket és embereket, köztük természetesen önmagát, mégsem érezzük, hogy élve boncolna. Talán azért, mert több volt benne a megbocsátás és a valódi szeretet, mint azt végül önmagának beismerte.
Kétszer voltak fenntartásaim: az első már néhány oldal után eloszlott, amikor kiderült, hogy jól megírt, szórakoztató és mélyen érintő a könyv, a második viszont makacsabb volt és nehezebben is oldódott. Ahogy a történet a Hit Gyülekezetbe való megtéréshez közeledett, úgy éreztem, elveszett ezzel valami a paradicsomi önfeledtségből, bármilyen paradoxon is legyen ez. Úgy látszik ilyesmivel jár a kultúrsznobság, és ha túlzottan ragaszkodik az ember az általa aranykornak tartott időkhöz. Aztán kiderült, hogy az istenkeresés (ami egyébként már ifjúként is foglalkoztatta) és -rátalálás nemhogy tompítana az éleslátáson és ítélőképességen, de még fokozza is azt. Sőt, ez az időszak a lázban égő lélek valamiféle olyan enyhülését is elhozta, ami egy kontemplatívabb szemlélődést tett lehetővé, mint ahogy a finomabb rezgések kitapintása az elengedéseket és a megbocsátások beismerését is. Az ezredforduló környékén viszont megtörtént a kiábrándulás, főleg a gyülekezeti és közösségi életből, de ezt sem komolyabb hitvesztés, sem pedig vádaskodás nem kísérte, miközben itt sincs elkenve, vagy elhallgatva semmi.
A sarkalatos életfelismerések gyakran úgy kezdődnek, hogy „azóta tudom, hogy...”, és nem csak ezek az ironikus bölcsességek a humorosabb vetületei a könyvnek, rendkívül szórakoztatóak az abszurdba hajló hazai viszonyok kitárgyalásai, és kiváltképpen a közönség és a kultúrpolitika által piedesztálra emelt (és persze nem minden esetben nevesített) rocknagyságok gyarló pillanatai. Amiket rendre követ természetesen a saját alámerülés is. A gitárkirály Radics Béla temetése utáni mítosz és illúzióvesztés megfogalmazását követően például így reflektál saját generációjának esélyeire: „Ahogy Andy Warhol és David Bowie megjósolta: mi, a nagy elődök nyomába lépők mindössze egy napra lehetünk hősök. Nagy gesztusaink még lehetnek, nagy tetteink azonban már nem. Rossz volt látni a magyar rockmezőnyt a sír körül, és rossz volt hallgatni a farizeusi retorikát. A szertartás után az egyik haverommal ösztönösen a kocsma felé vettük az irányt, ily módon tereltük gondolatainkat olyan mederbe, ahonnan még tolerálható szintre tornászhattuk illúzióink romjainak szemlélését.”
A koncertekről általában pedig így vélekedett: „Miféle élethelyzet az, ahol hatalmas tömeg gyűlik össze egy füstös, levegőtlen teremben, kitéve a rendezők túlkapásainak, a büfés mohóságának, a szkinhedek provokációinak, és passzívan figyelik, ahogy a pofájukba ordítják, hogy milyen szar ez így? Ennek dacára élveztem a koncertezést, a színpad inspiratív, anyaméhszerű biztonságot nyújtott nekem, csak a fellépés előtt és után voltam pácban.” Dönci befelé forduló, sokszereplős külső élete ellenére is magányos alkatú figura volt, így nem meglepő, ahogy a sztárságot megélte. „Ráébredtem, hogy alkalmatlan vagyok a sztárszerepre, az emberi kapcsolataim ráadásul a sikerrel fordított arányban szegényedtek el. (…) Természetesen nem vagyok sikerellenes, mindössze belátom, az elismerések és a megalázó kudarcok egyaránt deformálják a jellemet.”
A megtérést követően megtapasztalja az Istennel való egységet, és azt is, hogy ettől az egységtől szinte minden világi dolog elválasztja az embert, és a legkisebb kiesés is a meditatív szentség állapotából rohamléptekkel távolít a lényegitől. Gyakran visszatér a címbe foglalt szökés, mindenféle élethelyzetre reagálva, és felmerül a kérdés, menekülhetünk-e egy életen át? Könnyű lenne erre a közhellyel felelni: lehet, de nem érdemes, mert mégis, nemcsak lehet, de akár érdemes is. Persze csak akkor, ha az ember őszintén szembenéz önmagával, és saját magával utazik szökés közben. Bár erről keserűnek tűnnek a szavai, a végpontot is kijelölik: „Mindig a kisebb-nagyobb feladataim adták meg azt az emberi méltóságot, amelyre szükségem volt és van. Meglehet, a szökéseim nem egyebek, mint menekülési kísérletek a külvilág által rám rótt terméketlen szituációkból. És ez veszélyes. A világ ugyanis olyan irányba halad – amennyiben ezt haladásnak lehet nevezni –, amelyben egyre feleslegesebbnek érzem magam. És nem tűnik túl távolinak az a pillanat, amikor már nem lesz hová szöknöm.”
Dönci 2006-ban fejezte be emlékiratát, ahogy Legát Tibor (akivel Dönci pár évig, egészen 2008-as haláláig együtt muzsikált) utószójából is kiderül, az utolsó években végképp nem volt hová szökni, a muzsikusi lét nem kínált már valódi kapaszkodókat, csak egy új kis vallásos közösség, ahová még eltalált. De ezt már nem a szerzőtől tudjuk meg, ő a könyvét egy dalszövegével fejezte be, aminek utolsó sorát Müller Péter Sziámitól kölcsönözte: „Minden rendben van, szerelmem.”
Szerző: Rácz Mihály
