Első mondat: Hazug vagyok, csaló vagyok, gyáva vagyok, de soha nem hagynám cserben a barátomat.
Bevett recepten ne változtass! – tartja a mondás, és bár a paprikás krumpli esetében ez gond nélkül alkalmazható, azért a művészet bizony csak-csak elbírna némi változtatást, frissességet, eredetiséget néha. Sőt, mondhatnám akár azt is, hogy ez egyenesen a lételeme. Na, de… Valahol igazságtalanság, hogy ezt a gondolatot pont Mark Lawrence-re zúdítom rá, mert négy könyv és három év után nyilván korai, sőt, ostobaság volna önismétlőnek leírni a munkásságát. Különben sincs semmi baj a Bolondok hercegével, szórakoztató, kellemes kis fantasy, sodró lendülettel, élvezetes karakterekkel – a műfaj rajongói akár egy ültő helyükben is végigolvashatják (és nem azért, mert ANNYIRA rövid).
De.
Mark Lawrence: Bolondok hercege
Fumax, 2014, 408 oldal, 3396 FtB+
Lawrence az utóbbi három évben elég nagyot és szépet dobbantott a Széthullott Birodalom-trilógiával, és azóta a világ fantasy-kultúrájának nagy része már engedelmesen meg is jegyezte a nevét. Jó lett volna látni, hogy mi másra képes még, de erre most egy darabig hiába várunk. A Bolondok hercege ugyanis egy újabb trilógia (A vörös királynő háborúja) első kötete, és ez is a Széthullott Birodalom világában játszódik.
Ami persze, egyfajta fantasy/sci-fi hibridként (klasszikus, középkori jellegű varázsvilág, amely azonban nem egy újabba Narnia, Középfölde vagy Westeros, hanem egy durván posztapokaliptikus Föld a távoli jövőben) meglehetősen gazdag és érdekes, szóval értem, hogy Lawrence-nek miért esik nehezére maga mögött hagynia. Azt is értem, hogy ha már az új története is ebben a világban játszódik, akkor miért kell a szereplőinek lépten-nyomon összefutniuk az előző trilógiából megismert karakterekkel, köztük magával Jorg herceggel (királlyal, császárral) is.
És ezen végül is nem múlik sok, mert Lawrence-ből nem lett hirtelen rossz író egy év alatt: a cselekmény pörög, a furcsa átkuk feloldása érdekében, holtak által üldözve a vad északra menekülő karakterek utazása izgalmas, a háttérben ügyködő hatalmasságok koncepciója pedig ismét egy plusz eposzi réteget von a sztorira. Ugyanakkor nincs már min meglepődnünk, kiismertük az író trükkjeit, és újakkal ezúttal nem sikerült előállnia.
Bár a főhős, Jalan herceg karaktere újdonság, de valahol ez is csak egy újabb csavar a klasszikus hőstípuson: Jorg egy szociopata mészáros volt, Jalan pedig egy sipákoló, tőről metszett gyáva alak, szóval pont az a fajta, akire látszólag nehéz eposzi fantasyt írni. Lawrence-nek mégis sikerül, mert általában véve jól kezeli a szereplőit (még a nagy, melák harcost is képes kellőképpen árnyalni), de a műfaj és a karaktertípus közti ellentmondás egy idő után így is érezteti hatását. Az első tíz alkalommal még vicces, hogy Jalan a veszély felbukkanásakor nem héroszként kardot rántva ront neki az ellennek, hanem fut, mint a nyúl (apropó: amit Lawrence kifejezetten jól csinál, az az eposzi fantasy és a komédia kiegyensúlyozása), de huszadszor már nem.
Szóval a Bolondok hercegének vannak kevésbé jól sikerült aspektusai, amelyek a Széthullott Birodalom után némileg csalódást okoznak – de aki abban megszerette ezt a világot, az összességében ezt a könyvet is élvezni fogja. Csak ne úgy álljon neki, hogy Lawrence megint valami nagyot alkotott.
