Szentkuthy Miklós: Pendragon és XIII. Apolló
Magvető, Budapest, 2009. 244 oldal, 2690 Ft. B
Először is: a regény befejezetlen. Ez azért fontos, mert egész másképp olvastam volna, ha ez a tény nem megy ki a fejemből. A cselekmény ugyanis egyszerűen követhetetlen – nemcsak a regény vége hiányzik, a történet tele van hézagokkal − a szereplők személyiségét, sőt kilétét illetően sem igazán beszélhetünk következetességről. Ez azonban senkit se riasszon el.
A Pendragon és XIII. Apolló furcsa fantáziavilágba vezet, melynek egyes elemei valóságosak (a földrajzi helyek például), a helyszínek leírásából, a szereplők státuszából kiindulva (feudális uralkodók, katolikus egyházi személyek) inkább a középkori Európa iránti nosztalgia hatja át, mint a mesék világa, bár a realitáshoz nem sok köze van. Az események középpontjában Uther Pendragon és annak nem evilági, feltűnő szépsége áll, különös tekintettel izzó vörös hajára és hófehér bőrére. Emiatt nekem állandóan a preraffaeliták festményei lebegtek a szemem előtt, talán nem egészen alaptalanul, mert Szentkuthy regénye ugyan 1946-47-ben íródott, a preraffaelita stílusirányzat pedig jóval korábban bontakozott ki, de azoknak a festményeknek a világát is uralja a réges-régi kor utáni sóvárgás, mintha annak újrateremtésére, felidézésére tett kísérletek volnának – mindez szintén kicsit misztikus ködbe burkolva.
Ami a szöveget illeti, képektől zsúfolt, túlburjánzó, a leírások esetében a legapróbb részletekre is kiterjed, valóságos mikrokozmoszt teremt egy erdő ábrázolásánál: „…az apró ágú, csipkeágú, tüdő-erezésű-fák: csupa szálacska, vénácska, hajszálerecske, levél-csatornácska és pókháló-nyálacska az egész bokor… puha, reszkető vattakóc lesz benne a Napból, csillog, mint azok a kis higanyos buborékok, melyek az őszibarackra ragadnak, ha vízbe tesszük őket”. Bonyolult mondatszerkesztésű, túlstilizált, kicsit dagályos nyelv jellemzi a szöveget, amely egyébként szervesen kapcsolódik, vagy inkább tökéletesen illik a regénybeli feje tetejére állt világához, karneváli forgatagához (és akkor emlékezzünk meg Bahtyinról és Kristeváról, vagyis amit a regény műfajáról és a karneváli kultúráról mondottak volt, mert nem lenne rossz kiindulási pont egy alaposabb értelmezéshez).
Racionalitást, ok-okozati összefüggést tehát ne nagyon keressünk a regényben; ellenben elmélkedhetünk a férfiból egy csapásra nővé váló Pendragon személyiségének krisztusi-sátáni kettősségén, gyönyörködhetünk a naturalista részletekbe vesző, lírai leírásokban, melyek minduntalan megakasztják-elterelik a történetet. Bevallom őszintén, bennem nem hagyott volna maradandó nyomot, de ezért a pár mondatért érdemes volt átrágni magam a könyvön: „Talán minden önkínzó szentségnek ez a titka: az ember belevadul, nem tudja abbahagyni, még vadabb, még virtusosabb dolgokat talál ki maga ellen, akár akarja, akár nem. Az ember zuhan-zuhan valami piszkos nihilbe, úgy érzi, hogy a rondaságban és a betegségben hamarabb megtalálja azt az abszolútumot, amit a gyönyörűségben vagy a hatalomban hiába keresne: elkeseredett, talán nem is isteni bosszúálló lavina ez, hisztériás kéjelgés a még nagyobb torzóban, amely hitetlenül is úgy húzza az embert, mint a torony alatti mélység.”
