Sok felhasználó nincs is tudatában, milyen lehetőségek lappanganak a közösségi oldalakban. Az extrém szelfikre, eladó kiscicákra összpontosító, vagy állásért könyörgő posztolók között például terroristák hada is lapulhat, akik sérülékeny, identitászavaros kamaszlányokra csapnak le. A kamaszlányok a következő pillanatban az isten háta mögött, az Iszlám Állam közepén találják magukat. Onnan pedig nincs többé visszaút.
De hogyan édesgetnek magukhoz Kalasnyikovokkal pózoló, elmebeteg háborút folytató tömeggyilkosok tizenéves, Európában szocializálódott, átlagos kislányokat? Milyen visszautasíthatatlan cukorkát kínálnak fel, amiért cserébe valaki csapot-papot, szülőházat, kultúrát hagy ott egyik pillanatról a másikra? A dzsihád jegyesének írója a saját bőrén tapasztalta meg az ISIS katonáinak faék egyszerűségű, a kivándorlási számokat tekintve mégis hatásos manipulációs technikáit.
Anna Erelle: A dzsihád jegyese – Toboroz az Iszlám Állam
Fordította: Király Katalin, Libri, 2015, 159 oldal, 2990 HUF
Első mondat: „Figyelj!”
A könyv írójaként Anna Erelle van feltüntetve. A romantikusan csengő név nem igazi, jól kivehető fényképeket is felesleges kutatni a Google-on: az azóta is rendőri felügyelet álló fiatal francia újságírónőre 2014-ben mondták ki a fatvát, miután hónapokon keresztül digitális kapcsolatban állt az Iszlám Állam egyik kulcsfigurájával. A harminc év körüli, láncdohányos, adrenalinfüggő lány régóta halászgatott Mélodie Nin nevű kamuprofil-vetőhálójával a Facebook
zavarosában, ám azt talán maga sem gondolta, hogy egy szép napon mekkora hal akad majd a horgára.
A hal igazi nagy fehér cápa, Abu Bilel, aki az ISIS parancsnokának, Abu Bakr al-Bagdádinak egyik jobbkeze. A francia származású, 38 éves Bilel – miután Mélodie megosztja az egyik videóját - ír a lánynak, és rövid levelezés után ráveszi, hogy Skype-on folytassák a barátkozást. Bilel egyre elragadtatottabb bókokkal, szerelmes varázsszavakkal ostromolja-csalogatja a lányt, házasságot ígér neki, kacsalábon forgó palotát, királynői bánásmódot. Csak pakoljon és utazzon Szíriába, minél előbb.
Erelle ügyesen építi fel a rossz családi körülmények között élő, szegény, külvárosi Mélodie figuráját, persze félő, hogy a szerep hamarosan összecsúszik a valódi énjével. Erelle vállalja, hogy arca a hidzsáb alatt mindvégig látható – Bilel valamiért elhiszi, hogy a lány húsz év körül jár -, nagy erővel mímeli, hogy egyre jobban fog rajta a propaganda, s hogy lassan-lassan végleg belecsúszik a csábítója állította csapdába. Hogy végül milyen fordulatot vesz a megtörtént eset, mennyire téved el az újságíró az eljátszott szerep labirintusában, és ezt milyen mértékben képes érzékeltetni mint író, azt meghagynám olvasói élménynek.
A dzsihád jegyese nem ad választ a cikk elején vázolt miértre. Ugyanolyan tanácstalanul áll a tömeges kivándorlások előtt, mint mindenki. Ugyanúgy érthetetlennek tartja, hogy az európai kultúra bölcsőjében ringó, mégis gyökértelen fiatalokat miféle kétségbeesés sodorja az iszlám szélsőség felé, csábítja át egy olyan földre, ahol játszi könnyedséggel tűznek póznára gyerekfejeket. Úgyhogy hamar ejti is a kényes kérdést, egyre inkább Erelle háborgó lelkére kezd fókuszálni, és emiatt nemegyszer idegesítő olvasni. Az írónő a rengeteg moralizálást tényleg kispórolhatta volna a könyvből, engem például cseppet sem érdekel, mennyire háborítja fel őt Bilel személyisége és viselkedése, hányszor önti el a düh és a gyűlölet a férfi álságos szavainak hallatán. Az én dolgom, hogy felháborodjak, ha akarok, nem kell a számba rágni. Több távolságtartás és az objektivitásnak legalább a látszata nem ártott volna egy oknyomozó munka esetében.
Persze A dzsihád jegyese ettől függetlenül érdekes olvasmány (kit ne kötne le egy ilyen aktuális és hátborzongató téma?), még akkor is, ha tényleg semmi mélyebbet nem tudunk meg a toborzások sikerének okairól, csak amit már eddig is sejtettünk.
