Pár éve sokan megosztottak a neten egy gifet, amelyben egy szőrcsomónak látszó, fekete kosz érintésre szétválik és több tucat pók szalad szét belőle. Ezt a hidegrázós élményt akarja átadni Ezekiel Boone Kirajzás című könyve is, amelyben a világ számos pontját lepi el a hömpölygő pókáradat. A fülszöveg szerint a szerző „az ember egyik legősibb és legbensőbb félelmét” kelti életre a pókok megidézésével, hasonlóan, mint ahogyan tette azt Peter Benchley a cápákkal, Micheal Crichton a dinoszauruszokkal és James Herbert a patkányokkal. Azonban a horror ezen ágában elég széles a spektrum a Cápa című klasszikus és a Sharknado-féle szórakoztató blődségek között, úgyhogy a kérdés inkább az, hogy ezen a képzeletbeli skálán hova sikerült Boone-nak belőnie a regényét.
A Kanadában született, de Amerikában élő Boone több, álnéven megjelentett szépirodalmi regény és novella után fogott bele a Kirajzás megírásába, melynek cselekményét több szálon és helyszínen, számos szereplő mozgatásával szövi. A baljóslatú események a perui dzsungel mélyén kezdődnek, amikor egy gazdag amerikai turistacsoportot agresszív pókok áradata támad meg. Eközben az Amerikai Egyetem pókszakértője egy több ezer éves petezsákhoz jut, amelyből váratlanul elkezdenek kikelni a nyolclábúak. Egy minnesotai FBI-ügynök pedig egy lezuhant magángép roncsai között egyetlen túlélőként egy rendkívül agresszív pókra bukkan. S míg egy Desperation nevű kisvárosban a helyi összeesküvés-hívők, atombunkerek építésével várják a végítéletet, addig egy eldugott kínai tartományban balesetnek álcázott atomrobbantást hajt végre a kormány. AFehér Házba beérkező hírszerzői jelentések szerint a robbanás mögött nem puszta erőfitogtatás áll: a kínaiak egy jóval nagyobb katasztrófát akartak megelőzni.
Ezekiel Boone: Kirajzás
Fordította: Fazekas László, Agave, 2017, 284 oldal, 3280HUF
És ezek tényleg csak a legfőbb szálak, a regényben akadnak még kommandósok, krimiírók, szeizmográfusok és számtalan epizodista, akik változatos helyszíneken (Delhi megapoliszán keresztül elszeparált skót szigeteken át az afgán barlangokig) kerülnek kapcsolatba a pókokkal. A regény a World War Z-hez hasonlóan igyekszik több szemszögből, globális szinten ábrázolni a kialakult katasztrófát, azonban emiatt nem jut mindenkire kellő figyelem az alig 280 oldalon. Ráadásul a Kirajzás egy többkötetes történet hosszú expozíciója, emiatt pedig vannak olyan karakterek, akikkel nem is nagyon történik semmi és az sem látszik pontosan, hogy mi lesz a szerepük a későbbiekben.
Amellett, hogy kevés tér jut nekik, a szereplőkkel való azonosulást az is megnehezíti, hogy a karaktereket mintha teljesen szétfeszítenék a hormonok, kizárólag a szex és a külső vonzalom alapján tudják megítélni egymást. S miközben a szereplők egymást méricskélik, a szerző olyan felszínes leírásokban mutatja be őket, mint amikor Melanie, az egyetemi professzor egyik tanítványáról, Julie-ról elmélkedik. Az ehhez hasonló gondolatmenetek képesek teljesen kizökkenteni az olvasót, a könyv pedig hemzseg a hasonló részektől:
Ráadásul még szép is volt, és nem úgy, ahogy a fejüket a tudományos kutatói pályára adó lányok szépek, ahol nincs nagy konkurenciájuk. Szép lett volna egy közgazdasági vagy jogi egyetemen is. Ahogy idáig ért a gondolataiban, Melanie elmosolyodott. Tudta, hogy ő is így néz ki. A korának megfelelő volt a külseje, negyvenéves nőhöz illő, de olyan, hogy a férfiak, ha ránéztek, utána rögtön a feleségüket vették szemügyre, és elgondolkodtak azon, hogy miért nem választottak ügyesebben.
A regény igazi főszereplői azonban a pókok, akik tulajdonságaikban igen csak távol állnak a valódi ízeltlábúaktól, inkább több, horrorban már bevált ismertetőjeggyel lettek felruházva. A könyvbéli példányok több ezer évig szunnyadtak a föld alatt, a piranhák falánkságával rendelkeznek (igen, fogaik is vannak), a hangyákhoz hasonlóan jól szervezett kolóniában élnek, és utódaikat sokszor más élőlények testében keltik ki. Boone ugyanakkor nem él a suspense lehetőségével és nem fukarkodik a pókok szerepeltetésével, így azok rögtön fekete áradatként rohanják le az embereket, hogy sáskaként faljanak fel mindent, ami az útjukba kerül. Sajnos ez a monumentalizmus azonban eltávolítja az olvasókat maguktól a pókoktól, hiszen azok így nem lesznek többek egy mindent magába nyelő masszánál. Ez nagy kár, mert a könyv leghatásosabb részei pont azok, ahol a szereplők szemtől szemben találkoznak a pókokkal. Legyen szó egy szimpla laboratóriumi megfigyelésről, vagy egy kósza példány befogásáról, Boone tudja, hogyan érzékeltesse a padlón kaparászó lábak sustorgását, az üveghez verődő kitinpáncél kopogását és a szőrözött, ízelt lábak érintését. Ezek a jelenetek tényleg emlékezetesre sikerültek és képesek átadni azt a hátborzongató élményt, amiért általában horrorkönyveket veszünk a kezünkbe.
Összességében a Kirajzás leginkább a dramaturgiai esetlegessége és felszínesen megrajzolt karakterei miatt nem ér fel a neves elődökhöz. Azonban Ezekiel Boone könyve jobb pillanataiban képes igazán szórakoztató is lenni, ráadásul az ijesztgetős részeknél úgy idézi meg a pókokat, hogy azzal folyamatos vakaródzásra és ideges fészkelődésre készteti az olvasóit.
Szerző: Sas Csaba
