Aki Kristine Barnett életéről az interneten akar tájékozódni, csúfos kudarcot fog vallani: a nevét a keresőbe ütve nem fog rátalálni sem saját honlapra, sem Wikipédia-szócikkre, de még egy tisztességes facebookos profilra sem. Egészen 2013-ig a világ valószínűleg azt sem tudta, hogy létezik, ám A szikrával kétségtelenül és cseppet sem érdemtelenül azonnal felkerült a térképre.
A szikra egyértelműen memoár, melyben a szerző megemlékezik ugyan az amish-közeli egyház kötelékében töltött gyermekkoráról, a férjével való megismerkedéséről, a garázsukban vezetett napköziről, még a nagyszülőkkel elköltött vasárnapi ebédekről is, a története középpontjában mégis az anyaszerep áll. Kristine Barnett élete nagy álma vált valóra kisfia, Jake születésével, a kezdeti öröm azonban hamar ürömmé vált, amikor autizmust diagnosztizáltak az akkor mindössze kétéves gyereknél. Ezt követően a fejlesztőpedagógusok és terapeuták egymásnak adták a kilincset Barnették otthonában, mégsem tudtak javítani Jake állapotán. A család minden reménye szertefoszlani látszott a fiuk társadalomba integrálására, amikor közölték velük a megmásíthatatlannak tűnő tényt, mely szerint a gyerek még a cipőjét sem tudja majd egyedül bekötni. Kristine azonban nem volt hajlandó beletörődni a Jake-nek szánt jövőbe, és sorsfordító döntésre szánta el magát: kivette a fiát a fejlesztő óvodából, és maga kezdett el otthon foglalkozni vele.
Kristine Barnett: A szikra – egy anya története a zseninevelésről
Fordította: Komáromy Rudolf, Európa Könyvkiadó, 2013, 404 oldal, 2797 HUFB+
Az eredmény: Jake hároméves korára kenterbe verte az egyetemista csillagászokat a Marsról szóló előadáson, kilencévesen kezdett el azon az asztrofizikai hipotézisén dolgozni, melyért Nobel-díjat kaphat, amennyiben igazolást nyer, tizenkét évesen, az első diákmunkáján pedig fizetésért végzett kvantumfizikai vizsgálatokat annak az egyetemnek, amelynek már évek óta hallgatója volt. A fotografikus memóriával rendelkező Jake, akinek az IQ-ja valahol Einsteiné és Sheldon Cooperé között van, mindent annak köszönhet, hogy édesanyja hosszú hónapok fáradságos munkájával fellobbantotta a benne lévő szikrát, vagyis engedte neki, hogy kibontakoztassa a képességeit.
Jake története kétségkívül magával ragadó sikertörténet, mely megérdemli, hogy nyilvánosságra kerüljön. Noha nem születik minden gyerek effajta képességekkel, és nem válik mindenkiből zseni, az önmegvalósítás lehetősége igenis mindenkinek egyformán meg kell, hogy adasson. Kristine Barnett ezt az üzenetet fogalmazza újra és újra A szikra lapjain, ugyanis a fia mellett más gyerekeknek, főképp autistáknak is segítő kezet nyújt. Létrehozta a Fényecske alapítványt, melynek keretein belül hetente kétszer tart családi foglalkozást autista gyerekeknek, megvásárolt egy régi épületet, amelyet oly módon alakított át, hogy alkalmas legyen autista és nem autista gyerekek sportolási igényeinek kielégítésére is: a központot a fia tiszteletére Jacob’s Place-nek nevezte el. Mindemellett rengeteg időt szán a napközis csoportjába járó gyerekek és a két kisebbik fia képességeinek fejlesztésére is.
Mint kiderült, a nagylelkűség és az önzetlen segítségnyújtás valószínűleg családi vonás Barnettéknél: több anekdota mesél a nagypapa áldozatos munkájáról, mellyel nem csak teljesen önköltségből felépített, de folyamatosan karban is tartott egy templomot, de szó esik a nagymamáról is, aki minden héten két pitét süt, egyet a családnak, egyet pedig ajándékba akárkinek, akinek éppen szüksége van rá. Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de nekem ez a nagyfokú segítségnyújtás már sok. Olvasás közben gyakran éreztem rossz embernek magam, amiért nem sütök sütit a rászorulóknak, és nem foglalkozom napi tizeniksz órában fejlesztő programok kitalálásával. Félreértés ne essék, őszintén csodálom Kristine Barnett fáradhatatlan munkáját, amellyel mind a saját, mind mások gyerekeinek az életét igyekszik könnyebbé és boldogabbá tenni – nagyon tetszik például az a szemlélete, mely szerint egy gyereknek a játékra és a kortársakkal való szabad időtöltésre ugyanakkora, ha nem nagyobb szüksége van, mint a tanulásra (Jake például délelőtt az egyetemen van, délután pedig vagy a barátaival videójátékozik, vagy játszik velük a szabadban). Ennek ellenére az a benyomásom alakult ki Kristine-ről, hogy ő valójában egy robot, aki sosem fárad el, nem eszik, nem iszik, nem alszik, hanem folyamatosan valamilyen új terv megvalósításán munkálkodik.
Nem tudom, hogy csinálja, hogy ennyi felé szakad, ennyi fizikailag és mentálisan egyaránt fárasztó tevékenységet folytat egyszerre, és nem roppan össze a feladatok súlya alatt. A gazdagokkal, a nála tehetősebbekkel szembeni burkolt, de jól érezhető averzióját sem igazán tudom megérteni. Mindennek ellenére élvezettel olvastam a memoárját, már csak azért is, mert a szikra fellobbantásáról szóló elméletét én is százszázalékosan a magaménak érzem.
Szerző: Moller Barbara
