Első mondat: Hector Moreno és Jerome Ribbons ott ültek a kocsiban az Atlantic City Regency Hotel Casino földszinti parkolójában, és egy feltekert ötdolláros, egy öngyújtó meg egy jókora összegyűrt alufólia segítségével szívták fel a kristálymetet.
A Ghostman olyan, mint egy félreértett affér. Találkozol a nővel (vagy férfival), és rögtön megtetszik. Szóba elegyedtek, és kiderül, hogy intelligens, kedves, vicces és öntudatos. Az első együtt töltött éjszaka fantasztikus, és azt hiszed, megtaláltad életed szerelmét. A második-harmadik találkozás során aztán elkezdenek irritálni a dolgai. A viselkedése, az álláspontja a felvetett témákban. Az egyik szituációban túl kevés, a másikban túl sok. Végül azt kívánod, inkább az első éjszaka után annyiban hagytad volna az egészet.
Na, ilyen érzés volt végigolvasni Roger Hobbs debütáló regényét. Az első fejezet úgy zuhan rá az olvasóra, mint egy féltégla. Kőkemény, iszonyúan feszes és realisztikus, ritka igényességgel és aprólékossággal kivitelezett heist-jelenet (egy bankrablásról van szó), valószínűleg a legjobb, amit az utóbb években olvastam. Tökéletes, székbeszögező felvezetés után gyors, kíméletlen erejű akció. Csakhogy az ezután következő közel 400 oldal soha, egyetlen apró pillanatra sem ér ennek az élménynek még csak a nagyjábóli közelébe se.
Roger Hobbs: Ghostman - A megoldóember
Fordította: Nagy Gergely, Libri Könyvkiadó, 2015, 416 oldal, 2967 HUF C
A főhős egy valamilyen nevű, éppen a Jack Delton álnevet használó, hivatásos Szellem. Egy vérprofi bűnöző, aki sehol nem szerepel semmilyen nyilvántartásban, bármikor átvedlik bárkivé, egész lényét, magatartását, külsejét játszi könnyedséggel igazítja hozzá másokéhoz. Nagybani rablásokkal és problémamegoldásokkal foglalkozik. Most utóbbi kapacitásában fogad el egy megbízást egy nagy bűncézártól, akinek tartozik, mert öt évvel korábban bénázott egyet, és elkúrta egy közös, hatalmas haszonnal kecsegtető akciójukat. Deltonnak a könyv eleji, rejtélyes okokból csúnyán félresiklott bankrablás szálait kellene kibogoznia. Ki támadt rá a bankrablókra, amikor már éppen elhajtottak volna a helyszínről a zsákmánnyal, és miért? És főleg: hol van a zsákmány?
Hobbs az a fajta író, aki kényszeres szófosásban szenved. Ha a főhős belép egy szobába, gondosan felsorolja, hogy mi, hol, mióta és miért van ott, elmeséli az épület és a benne élt emberek történetét, majd leírja, hogy milyen régóta szárad a légyszar a falon. Aztán fél oldalon át fejtegeti a piszokért felelős légy valószínűsíthető típusát, biológiáját, szaporodását, előfordulási helyét és gyakoriságát, illetve ürítési szokásait. Utána rátér a szoba jobb felső sarkában lévő kis penészfoltra. Aztán úgy öt oldal után végre azt is megtudjuk, hogy miért ment be a főhős a szobába.
Persze sok író van, aki szeret elmerülni a részletekben, csak hogy a műfajnál és a klasszikusoknál maradjak, ilyen például Raymond Chandler vagy Richard Stark. De azért ők egy egészen más minőségi kategóriát képviselnek. Ők ismerik a mértéket, és tisztában vannak az arányokkal. Hobbs prózájával az a baj, hogy tök ugyanolyan akkor is, amikor a szereplők géppuskatűzben menekülnek, és akkor is, amikor kenyeret pirítanak. Az aprólékos, egyébként pörgő cselekményt a maximális feszültség érdekében, idegőrlően lassító írói megoldások egy akciójelenetben jó szolgálatot tehetnek, de egy triviális foglalatosság ábrázolásában finoman szólva nem.
És mindehhez egy potenciállal ugyan határozottan rendelkező (Delton alapvetően nem a pénzért, hanem az izgalomért dolgozik, az adrenalin élteti), mégis ügyetlenül megírt főszereplő társul, aki kisebb-nagyobb következetlenségek és ordító sablonok mentén lavírozik el a bombasztikusan jellemzett kliségengszterek közt az egyáltalán nem meglepő vagy okos, magát valamiért mégis annak képzelő történetben. Úgy tisztességes, ha megjegyzem: a könyv külföldön igen szép elismeréseket gyűjtött be, díjakat kapott, filmet is terveznek belőle, és a sikerre való tekintettel idén jön a folytatása is. De én arra már nem leszek vevő. Kudarcba fulladt affért értelmetlen felmelegíteni.
